HERO VAGY TROPHY, TROPHY VAGY HERO?

HEGYIKERÉKPÁR 2015-07-17

Gondolkoztam, hogy mi legyen az írás címe, amely alapvetően a Salzkammergut Trophy beszámolójának indult, ám közben eszembe jutott, hogy a megszokottól eltérő nézőpontból írom meg az élményeimet, mert nagyon sokan kérdeztétek, miután megcsináltuk a Sellaronda HERO-t, hogy a Trophyval való összevetésben hova tenném a versenyt - nyilván azért mert Trophy-s tapasztalatai sokaknak vannak, míg a HERO-n eddig egy-két tucat honfitársunk indult el ez idáig az évek során. Nos, miután két héten belül teljesítettem mindkét megamaratont, adja magát az összevetés lehetősége.

 87 KM/4700 M KONTRA 120 KM/3800 M  

Szóval Trophy kontra Hero lesz az irányvonal, e mentén próbálok valamit összehozni. Alapvető különbségnek érzem, hogy míg a Trophyn el lehet hülyéskedni valamilyen rövidtávon - hiszen a választható 7 táv közül van könnyebb falat is -, addig a HERO-n a rövidebb táv is kemény dió lehet. A HERO esetében a „rövid” 60 km-t és 3400 méter szintet jelent, a normál táv pedig 87 km-t és 4700 szintet. (Ugyan a Trophyn választhatjuk a 210 kilós 7000 szintes brutál távot is, de az egy másik liga, nem hasonlítható semmihez és én sem azon a pályán játszom.) Szóval maradjunk a látszólag hasonló távoknál, annál is inkább mert ezeket tekertem le: a Hero 87 km-es távja és a Trophy 120 km-es B-távja.

Ha a legelején kezdjük, akkor szót ejthetünk a felkészülésről, de itt nem látok semmilyen különbséget, hogy melyik versenyt célozzuk. Alapvetően a hazai átlagmontis teljesítményét fel kell húzni ezekhez a távokhoz/szintekhez, hiszen a hazai középtávokon (ne adj isten röviden) nem lehet megfelelő tapasztalatokat gyűjteni. A hazai nagymaratonok hosszútávja már elég jó kiindulási alap lehet, de azoktól úgy fél a hazai mezőny zöme, mint a tűztől. Tehát ha a teljesítés reményével szeretnél nekivágni a külföldi mókáknak, nem árt ráhangolódni idehaza a Top Maraton hosszúival. Na, meg tudatos felkészüléssel tölteni az év első felét. Itt nem adnék edzéstippeket, hiszen ez nem az én asztalom és nem is a cikk témája, csak a tényszerűség kedvéért megjegyezném, hogy a HERO előttig, kb. 4000 km-t és 50 000 szintet tekertem, amelyben gyakorlatilag csak intenzív montis edzés volt, egyetlen kényelmes biciklitúra sem. Sok vagy kevés, döntse el mindenki maga, minden esetre a HERO vagy a Trophy lendületes teljesítéséhez elég volt.

Következő pont a nevezés, amelyről érdemes szólni pár szót, hiszen markáns különbséget mutat a két rendezvény között. A Trophy nevezését nem kell elkapkodni, ráér tavasszal vagy a nyár elején, míg a HERO-ra bizony nem árt előző évben leadni a jelentkezést, mert gyorsan megtelnek az indulói helyek. Eltérés adódik a nevezési díjak között is, míg a Trophy-ra előnevezéssel 55 vagy 60 euróért, de legdrágább esetben is 65 euróért nevezhetsz, addig a HERO-ra a már előző év októberében is perkálhatsz 130-at. A szállásfoglalás is fontos lehet, itt mindkét rendezvénynél jó előre kell gondolkoznod, bár nem lehetetlen a helyszínen szállást lőni, hiszen a Booking.com-on túl is van élet, nagyon sok szállásadó csak helyi partnereken keresztül vagy személyesen érhető el.

Ha az utazást nézzük, akkor a Trophy nyer, hiszen a Budapesttől mért bő 500 km jóval kevesebb, mint az olasz hegyek közé vezető 850, ahova - kisebb pisiszünetekkel - bizony majd’ 10 óra volt az út.

Tehát felkészültünk, beneveztünk, van szállásunk és meg is érkeztünk a helyszínre. A HERO itt kicsit beelőz, hiszen 20 km-rel a Val Gardena – a versenynek otthont adó település – előtt már HERO zászlókat lenget a szél, óriási Hollywood-szerű HERO feliratok állnak a mezőkön, a településről már nem is beszélve, tényleg hihetetlen, amit a brand építők művelnek a rendezvénnyel, szóval a hangulat már a közeledésnél beüt. Persze hazai szemmel nézve a Trophy is egy más dimenzió, Bad Goisernben sincs más csak bringa, meg bringás, de az olaszoknál érződik a szenvedély. A körülményeket, a nevezést, a bringaexpót nem lehet összemérni csak egy lapon említeni, szédületes mindkét helyszínen.

 JÖJJÖN A VERSENY! 

A Heron az egész mezőny ugyanazon a rajtkapun keresztül, kezdi meg a versenyt, így a 4000 induló elrajtoltatása hosszabb folyamat, mint a Trophyn. Olaszországban kb. másfél órán át megy folyamatosan a rajt 5 perces időközökkel 15 blokkból egyfolytában, míg Ausztriában a 7 táv külön-külön rajtol (van, amelyik másik településről is), így a népes B-táv teljes mezőnye is elindul 15 percen belül.

Most jön a legérdekesebb, mindenkit érdeklő kérdés: a pálya. Talán ez adja a legnagyobb különbséget, mert amíg a Salzkammergut Trophy pályája enyhe túlzással biliárdasztal simaságú, addig a HERO-n jelentős rész juta tényleg technikás, egynyomos részeknek. Nem érdemes százalékokkal dobálózni, elég az egész érzetét összehasonlítani és itt egyértelműen kidomborodik, hogy mitől HERO, a HERO. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nincsenek sziklakertek, meg beadhatatlan nehézségű lejtők (na jó, egy-kettő van) hiszen itt is-ott is 4000 embernek kell végigmennie valahogy, és nem a környező kórházak feltöltése a célja a szervezőknek, hanem, hogy mindenki épségben lejöjjön a hegyről, de a HERO-n azért nem árt észnél lenni. Ebben egyértelműen viszi az élményfaktort az olasz verseny.

Egyébként meggyőződésem, hogy a hazai hegyek és versenyek - és itt főleg a kisebb, kevésbé használatos, elhanyagolt utakon haladó maratonokra gondolok - jó alapot adnak nekünk, mert a tapasztalatunk az volt, hogy technikailag az átlag olasz bringás sehol sincs hozzánk képes, valószínűleg azért mert ők jól kijelölt, gondozott, murvás utakon montiznak, nem csapásokon, ahogy mifelénk szokás. Ezzel rá is tértem a versenytársak vizsgálatára, ami elég szubjektív lesz, hiszen a mezőny rám eső részéről tudok beszámolni. Mint említettem a HERO-n nagyon szembeötlő volt a technikai képzetlenség, mind az emelkedőn, mind a lejtőkön, a Trophyn ilyet nem tapasztaltam.

A versenypályán található frissítők ellátását szintén felesleges összevetni, hiszen csak szuperlatívuszokban lehet mindkét eseményről beszélni, és ez vonatkozik a segítők számára és hozzáállására is.

A pályához hozzátartozik a környezet milyensége is. Furcsán hangozhatna, ha azt mondanám, hogy szebb az egyik vagy a másik terület, mert gyönyörű mindkettő. Mégis azzal, hogy a HERO pályája a tengerszint feletti magasságot nézve jóval magasabban vezet, hogy nagyon sok, messze belátható rész alkotja a pályát (sok sípályát érint a táv), hogy sokkal kevésbé erdős, mint a Trophy, sokkal nagyobb térélményt ad. Maga a Sella tömbje, amit a verseny megkerül, folyamatosan jelen van, állandó hátteret adva a versenynek. A Trohy a legmagasabb pontján éri el az 1500 métert, a HERO-n a rajt van ilyen magasságon és 2400 közelébe is többször felmegy a mezőny, és ekkor még csak hágók magasságáról beszélünk.

A Trophy nagy előnye, hogy egy edzett bringásnak minden rész tekerhető, leszámítva egy párszáz méteres, betonon haladó kötelező tolást, míg a HERO-n fél órákban-órákban mérhető a tolós szakaszok mennyisége. Nyilván ez is edzettség kérdése, de ha mondjuk a Trek-es Szalma Csabi tologat, akkor elég meredek lehet, nem? Az. Szóval a HERO nem annyira haladós, mint a Trophy, ami az átlagon is meglátszik, a HERO-n egy 10-es átlaggal már jó vagy, ám azért meg is kell dolgozni.

Még valami! A limit idők, kizárási pontok. Nekem erre szerencsére sosem kellett figyelnem, de a HERO-n könnyen kicsusszanhat az ember, ha túl kényelmesre veszi a figurát. Ott nem lehet megtenni azt, amivel a Trophyt még vígan teljesíted.

 MOST AKKOR MELYIK A KEMÉNYEBB? 

Nyilván erre a kérdésre várta mindenki a választ és ez lesz az, amit nem fogok tudni megválaszolni. A HERO-n a biztos teljesítés volt a cél, ebből kifolyólag pörgetősre vettük, nem lazára mert nyomtuk a pedált tisztességgel,de próbáltunk figyelni egymásra, a frissítőkön elidőztünk, az esőt egy sátor alatt vészeltük át, így a nettó és a bruttó időnk között másfél óra jött össze, ami marha sok. Ez azt jelenti, hogy legalább egy órát benne hagytunk a versenyben.

A Trophyn nem volt ilyen, ott zömében egyedül mentem, pakoltam bele, amit tudtam. Nem mondom, hogy belehaltam, de nyomtam rendesen, sok nem maradt benne. Jóval tempósabban mentem részint azért mert olyan a pálya, részint mert már többedik alkalommal csináltam meg, részint mert egyedül voltam. Ami tény: a célba a Trophyn futottam be fáradtabban, elcsigázottabban, a HERO-n mintha maradt volna bennünk. Furcsa ezt így leírva látni, mert azért küzdelem volt ez is meg az is, de valahogy meg kellett fogalmaznom a különbséget és így tudom érzékeltetni. Ezzel együtt a HERO teljesítése fantasztikus érzéseket hozott bennem felszínre, valami olyasmit, mint anno az első Trophy 2007-ben…

Ez nagyjából azt jelenti az én olvasatomban, hogy aki a Salzkammergut Trophy 120-as távját - mondjuk 9 órán belül - behozza, az bátran benevezhet a HERO 87-es kanyarjára, mert menni fog. A HERO-t egy fantasztikus mítosz lengi körbe, hiszen ki ne szeretne hőssé válni? Erre építve, ezt erősítve egy baromi jó rendezvényt csinálnak az olaszok, amit érdemes egyszer megcsinálni. Ez természetesen igaz a Trophyra is, csak ezt már nem kell bizonygatni, mert mindenki tudja, hiszen évről-évre 300 fő körüli magyar kontingens utazik a versenyre.

Amikor a beszámoló megírásához fogtam az volt az első gondolatom, hogy a visszatérés gondolata mentén írom meg a Trophy kalandomat, mert 2007-ben, 2008-ban és 2009-ben már részese voltam Ausztria mountain bike-os kirakatrendezvényének, de végül más irányból közelítettem. Akit érdekel a hogy utaztunk, hol szálltunk meg, mit csináltunk az előző nap része is a sztorinak az olvassa el a Mountainbike blogra írt beszámolómat, abban erről is szóltam.

De, hogy mégis legyen pár mondat a 7-8 évvel ezelőtti Trophyhoz képest tapasztalt változásokról, írok erről is. Szóval a pálya 90%-ban ugyanaz volt, mint akkor, jelentős változás a sóbányához vezető, jól elhíresült mászás lett, ez 2009-ben került be, én ezen még nem mentem, de tetszett és jól is haladtam (persze a tolást nem kerülhettem el, de az csak a végén volt és nem is hosszan). A másik jelentős változás az ellátás színvonalának emelkedése, mert korábban sem volt gyenge a felhozatal, de mára hihetetlen bőség jellemzi a frissítők kínálatát. Korábban volt olyan, hogy kiürült a pult mire a mezőny vége megérkezett (2008-ban láttam olyat a Rosalm-i frissítőnél, hogy a meleg vizet és a barna banánt nem kívánó biciklis a szemetesben keresgélt a korábban elhaladt versenyzők maradékai között), ez most már elképzelhetetlennek tűnik. Ami még változott az az erőállapotom, szerencsére pozitív irányba, így igazán jó élményként, jó versenyként éltem meg a 2015-ös Salzkammergut Trophy-t.

Beszámoló és videók: Fülöp Miklós