PARENZANA CUBE 2014 - 3 NAP, 3 VERSENY AZ ISZTRIÁN

HEGYIKERÉKPÁR 2014-09-28

A tavalyi verseny után páran eldöntöttük, hogy az idei szezon végén sem maradhat ki Poreč, irány Horvátország! A résztvevők névsora szinte hétről- hétre változott, már-már felmerült, hogy nem is tudjuk összehozni a leutazást, de a végén csak összejött egy varázslatos négyes.

Hárman Merkaptosok, Viki, Háden Tomi és én indultunk útnak, a hegyibringás Fejes Mikivel kiegészülve, nehogy véletlenül csend legyen a kocsiban.

Úgy beszéltük meg, hogy csütörtök reggel korán, hat óra körül találkozunk Veszprémben, gyors pakolás, és már faljuk is a kilométereket. Ez a terv ott dőlt dugába, hogy  hat óra ötkor arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Fejes Miki az. Az első gondolatom, hogy semmi pánik, elaludtam. Megint. Az ébresztőt beállítottam, de a szokásos éjszakai álmatlanság megteszi a hatását. Még jó, hogy a cuccom nagy része már össze van pakolva... Így is eltelik vagy háromnegyed óra mire odaérek Vikiékhez. Morcosabb vagyok mint az átlag, de majd elmúlik. Az autópályán már minden "rendben". Mi srácok dumálunk minden hülyeségről, Viki fülében meg hamarosan ott a fülhallgató. Időnként megtöri a lendületünket egy-egy újabb sütivel, majd folytatjuk ott ahol abbahagytuk.

Valamikor kora délután érünk a tengerhez, elfoglaljuk appartmanunkat, majd úgy döntünk, hogy megnézzük Rovinjt. Jártam már a városkában, de akkor nem sokat nézelődtem, csak végiggurultam a belvárosban. Sétálgatunk egy kicsit, beülünk egy kávézóba, legurul egy sör is. Nem is emlékszem már mióta nem volt erre példa. Mostanában valahogy nem adja. A naplementénél csendben ücsörgünk még egy kicsit, senkinek nincs kedve megmozdulni. Nem sietünk sehova, másnap délután négykor van rajt, nem kerget a tatár.

Szeptember 26.
Első menet: 33 km/180 m szint

A péntek reggel elég álmosan indul, van tíz óra is mire előbújik mindenki a takarója alól. Közös reggeli, majd elindulunk nevezni. Idén sem megy minden flottul, szépen beírtak mindenkit a licenszes elit kategóriába. Megy a variálás, aminek az eredménye az, hogy rajtam kívül mindenki csak a rövidebb távon mehet vasárnap. Tomi van a legjobban elszontyolodva, talán csak a délutáni rajtnál áll helyre nála a világ rendje, amikor kap egy időmérő chipet is. Úgy is fogalmazhatnék, hogy érződik Olaszország közelsége.

A verseny előtt a többiek csobbannak egyet a tengerben, nekem túl sok kedvem nincs hozzá. Pulcsiban napozok a parton, hűvös volt az éjszaka, lehet sikerült megfáznom. Mire bringára ülünk egész rendben vagyok, bemelegítésképpen átgurulunk a szomszédos Funtana falucskába. Itt már kicsit szétszakad a társaság, melegítek, majd az elit mezőnnyel elrajtolok, a többiek csak pár perccel később. Teljesen más érzés volt most ez a szakasz. Tavaly a mezőny szinte legvégéről kellett előretörnöm, most viszont aránylag az elején vagyok. 

Vonatozunk, nem tudok a környezetre figyelni, fogalmam sincs, hogy merre járok. Alex erre mindig csak azt szokta mondani, hogy "elitrészer". A tavalyi időmnél hat perccel megyek jobbat, ami ezen a távon rengeteg. Beérek, várom a többieket, amikor csörög Miki, hogy valahol kint kolbászol a pályán, van egy defektje, de nem tudja megcsinálni. Semmi gond, megoldjuk. Visszagurulok érte, úgyis kell egy kis levezetés.

A lemenő nap utolsó sugarainál gurulunk végig a tengerparton a szállásig, igaz, kezd már egy kicsit hideg lenni. Utána egy közeli étteremben ejtőzünk, nincs kedvünk bemenni a város központjába. Kezd visszatérni a szerb nyelvtudásom, egyre könnyebben jönnek a szavak, ami nagy segítség a többieknek és a pincérlányoknak.

Szeptember 27.
Második menet: 46 km/630 m szint

A szombat reggel is nehezen indul, én már készen állok, de a többiek még variálnak. Mindenképpen lábon szeretnék átgurulni Tar városába, így a többieket hátrahagyva egyedül indulok el, úgyis utolérnek kocsival. Útközben érzem az előző napi terhelést, a tavalyi menetet jobban bírtam, de tudom, hogy az előző évi állóképességem nagyságrendekkel jobb volt. 

Míg az első szakasz inkább döngölt talajon és sotteren halad, itt már megjelennek a nagyobb kövek is a pályában, jobban kell figyelni. Az elején egész jól haladok, de a végére kezdek lassulni, az elit női mezőny is utolér, van aki ott is hagy. Újabb öt percet javítok a tavalyi időmön, de érzem, a vasárnap már nem lesz gyaloggalopp. Itt döntöttem el, hogy akkor inkább lazára veszem, egyben szeretnék végigérni, búcsúzzon szépen a Magellan a versenyzéstől. Ekkor már a szobámban lapul az utód, de még nem vertem nagydobra, eljön az az idő is. Közben megérkezik Tomi és Viki is, Mikit várjuk, aki a mezőny végén kergeti az ellenfeleket. Szurkolok neki, ahogy megérkezik, majd dumálgatunk, bringát mosunk.

Visszafelé ugyancsak lábon megyek, nagyjából egyszerre érünk a szállásra a többiekkel. Az ötletre, hogy menjünk egyből a tengerhez úszni egyet csak Miki reagál pozitívan, a fiatalok kicsit rottyon vannak. A partra érve úgy, ahogy vagyunk, bringás cuccban megyünk a vízbe. Az elején kicsit hideg, de megszokjuk. Negyed óra múlva már a parton napozunk, majd egy kávé-sör is legurul a tegnapi étteremben. Nem szoktam kávézni, sőt, ha lehet, kerülöm, de most kifejezetten jólesik. 

Este a városban keresünk egy éttermet magunknak, kiderül, hogy a főpincér valamennyit ért magyarul. Beszélgetünk vele egy kicsit, majd lefoglal minket a vacsora. A főpincér fia zökkent ki a nyugalomból, mindenki kap egy-egy feles pohárkát, benne valami törkölypálinkára hajazó nedűvel, amiben jégkocka olvadozik. Aggódva nézegetjük, de a srác csak csendben mosolyog. Úgy vagyunk vele, hogy egy életünk, egy halálunk, de megkóstoljuk. Felhajtjuk, nekem kifejezetten jól esett. Mellettem Miki gyorsan valami kísérő után néz, Tomi viszont köhög, szegény nincs hozzászokva. Hiába, a balkánra születni kell... :)

Szeptember 28.
Harmadik menet: 77 km/1850 m szint

A következő napon már érződik rajtunk, hogy tudjuk, este hazafelé vesszük az irányt, de egyikünk sem akar erről beszélni. Miki úgy dönt, neki elég volt a megpróbáltatásokból, pihen inkább, a céljai már megvannak jövő évre: a középmezőnyben végezni itt. Amíg mi versenyzünk, ő inkább a bélbolyhokat kényeztetné. Egy kósza gondolat erejéig megfordul a fejemben, hogy vele tartok, de gyorsan elhessegetem. Hiányérzetem lenne utána, hogy kihagytam a versenyt.

Szép nyugiban haladok a tavalyról már ismert pályán, nézelődni is van időm. Ezen a köves talajon már annyira nem kényelmes a bringa, sajnos kell a magasabb nyomás a felütések ellen. Még így sem úszom meg, valahol féltávnál állok meg szerelni. Nem sok minden maradt meg az emlékezetemben, csak annyi, hogy mentem saját tempóban, beszélgettem a mellém kerülőkkel és próbáltam mindent kitekerni.

Kiengedtem, lélekben már a szezonzárón voltam Szlovákiában, és ez tudat alatt is felpörgetett. Innentől kezdve csendben előzgettem, sok embert, akik már az elején lehagytak. Bedaráltam a végét. Már az sem zavart, hogy egy versenybíró az utolsó tíz kilométeren szólt, hogy kicsúsztam az időlimitből, nem fognak értékelni. Hazafelé is inkább már csak nézelődtem, kivéve amikor aludtam. Sokat kivett belőlem ez a három nap, de rendbe is tett. Nem volt jó évem sok szempontból sem, de most talán sikerült talpra állni.

Köszönöm a csapatnak a testi-lelki támogatást amivel végigkísért ezen az időszakon, remélem én is vissza tudok belőle adni a jövőben. Tudom jól, hogy szavak nélkül is tudják, érzik valamennyien mennyit számít nekem, de szerettem volna kiírni magamból.

Most jön majd egy kis pihenő, de a Supercross-on már újra pörögni fog a láb!

Beszámoló: Buki
Fotók: Parenzana Facebook