TRANS HUNGÁRIA MARATON 2011

HEGYIKERÉKPÁR 2011-08-17

Véget ért hazánk első többnapos hegyibringás versenye a Trans Hungária Maraton.

Vasárnap délelőtt van és most indultunk el Tokajból Budapest felé. Az autó tömve csomagokkal, bringákkal és emberekkel. A laptop a térdemen és négy nap élményeit kellene most a virtuális papírra leírnom, de nem tudom, hogy hol kezdjem, hiszen tengernyi kaland részesei voltunk...

A történet nem a nagymarosi rajttal kezdődött, hanem Zánkán a 24 órás versenyen, ahol a lánycsapatunk győzelme hat indulói helyet jelentett a Trans Hungáriára. A hat helynek gyorsan lett gazdája: Brigi és Juci a lányok közül vállalta, hogy részt vesz a nem mindennapi erőpróbán, hozzájuk csatlakozott Alex, Balu, Zoli és én, Miki. A két verseny közötti három és fél hétben próbáltunk közös tekerésekkel minél többet a nyeregben tölteni, hogy valamelyest ráállítsuk a szervezetünket a többnapos igénybevételre. Igazából a THM-es csapatunk teljesen rutintalan volt, nem csak a többnapos, de néhány alkalomtól eltekintve, a hosszú távú versenyek tekintetében is, ez azonban nem szegte kedvünket.

Gyorsan teltek a napok, végül felvirradt augusztus 17-e. Két autóval indultunk Nagymarosra, ahol már gyülekeztek a bringások. Gyors nevezés után, átöltöztünk, összekészítettük a felszerelést és már mentünk is a rajthoz. Kilenc órakor dörrent el a startpisztoly és üdvrivalgások közepette kanyarodtunk ki a kikötőből és kezdtük meg az Észak-Magyarországon átvezető utunknak. Az első Trans Hungária Maratonnak 153-an vágtunk neki.

A hat fős Merkaptos egységnek a célja elég egyszerű volt: a teljes szakaszt letekerve épségben eljutni a tokaji célba. Bocsássa meg minden olvasó, hogy nem fogom az útvonalat részletezni, hiszen a közel 400 km alatt nagyos sok települést érintettünk, ráadásul az első napi Nagymaros-Hollókő közötti szakasz számomra teljesen ismeretlen volt. Gyönyörű tájakon vezetett az utunk, a cserháti dobok alapjaiban határozták meg a szakasz karakterét. Mászás-lejtőzés-mászás-lejtőzés követte egymást, szántóföldeket érintve gyűjtöttük a kilométereket. A településeken áthaladva mindenhol hangosan szurkolva fogadtak a helyiek. A legemlékezetesebb fogadtatásban a Bánki tónál volt részünk, ahol népviseletbe öltözött asszonyok házi sütésű finomságokkal vártak és egy komplett fúvós zenekar játszotta a kerék alá valót.

A pálya kijelölése nagyszerű volt, mindenhol egyértelmű volt az irány és rengeteg neon zöld pólóba öltözött segítő irányított minket és biztosította a rázósabb szakaszokat. Egyébként ez a teljes maratonra igaz volt. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon sokan féltették a szervezőket attól, hogy ezzel a versennyel nagy fába vágják a fejszéjüket és problémák fogják övezni a lebonyolítást. Szerencsénkre a szervező csapat - csattanós válaszként a kétkedőknek – jelesre vizsgázott minden tekintetben.

Problémáink azonban mégis adódtak, ráadásul elég nagyok, ugyanis 90 km környékén Balu hatalmasat bukott, aminek következtében eltört a bal kezének kisujja, amit további zúzódások súlyosbítottak. Ha ez nem lett volna elég Zoli hátsó váltóját 68 km-nél letörte egy kő. Zoli 4-5 km rollerezés után, elérte a 72. km-nél lévő frissítő pontot, ahol a lebonyolítás módja, büntető idő jóváírása mellett, lehetőséget adott a szakasz befejezésére. hatalmas szerencsére a szállításra érkező csapat a nagymarosi bringabolt emberei voltak és az autójukban volt egy váltó, ami ugyan csak nyolc sebességes volt és Shimano kompatibilis (Sram váltó tört le), de felszerelve mégis lehetővé tette, hogy Zoli letekerhesse a hátralévő közel 30 km-t. 

A hollókői célba Brigivel 7 óra tekerés után értünk be, ám, hogy ez se legyen túl sima, a befutó előtti kilométeren Brigi lánca elszakadt, így futva tette meg a hátralévő távot. A célban a 2200 méter szintkülönbséggel fűszerezett közel 100 km-t egy sörrel öblítettük le, amihez a helyiek által kínált hagymás-tejfölös kenyérlángost fogyasztottuk el, miközben vártuk a többieket. Balu a sérült kezével kb. 20 perccel, Jucus és Alex egy órával utánunk érkezett. Közben bemondták, hogy a 72 km-nél lévő limitpontot, a teljes mezőny időre elérte, így senkit sem kellett büntetőidővel leszállítani. A célban a mentősök, Balázs sérülését megvizsgálva, diagnosztizálták az ujjtörés tényét és további kórházi kezelést javasoltak.

A szállásunk egy jellegzetes, tornácos hollókői házban volt, ahol kb. 20 bringás foglalt helyet és főként a Bringabanda tagjaival osztoztunk a fekhelyeken. A bringás karaván  jelentős része kempingben, saját sátorban éjszakázott. A közös vacsorát megalapozandó a szállásunkkal szemben található étteremben egy-egy tál sztrapacskát toltunk be. Este a kempingben böséges, többfogásos vacsora várt minket, de az este fénypontja mégis a napi eredményhirdetés volt, ahol a lányainkat a női duó kategória első helyezettjeként szólították ki. Lefekvés előtt még összekészítettük a másnapi szerelést és álomra hajtottuk fejünket.

Az első nap összefoglaló videója:

Szinte egyikőnk sem aludt jól, amire a jelentős igénybevétel, az átélt élmények és izgalmak sokasága lehetett a magyarázat. Balutól búcsút vettünk, ő a hatvani kórház felé vette az irányt, így egy fővel megfogyatkozott a csapatunk. A rajtot éppen csak elértük, érkezésünk után egy perccel dörrent el az indulást jelző ágyúszó.

Mászással indítottuk a szakaszt és intettünk búcsút Hollókőnek, majd az első hegyünk kitekerése után a Cserhátnak. A napi penzum ezúttal is méretes volt: a Mátra átszelése komoly kihívásnak ígérkezett. A teljes, 1800 méteres szintkülönbséget gyakorlatilag a táv feléig kellett feltekernünk, hiszen a Kékestető után szinte csak lejtőzés várt ránk. A 21-es utat keresztezve 160 méteres tengerszint feletti magasságról kezdtük meg hazánk legmagasabb pontjának ostromlását. Hosszú, rázós, meleg, poros, kemény mászásokkal tarkított órák vártak ránk. Nagy örömünkre szolgált, mikor Mátraszentlászló határában a Kétkerék vendégház frissítőjét találtuk, ahol barátaink Orsi és Zsolti szörppel és házi sütivel fogadtak.

A Mátra Maratonról jól ismert útvonalon róttuk a kilométereket és gyűjtöttük a szintet. Lassan elértük a mátraházai parkolót, majd a Kékesnek fordítottuk a kerekünket. A Kékestető sípályán való megmászása nem ismeretlen a montisok előtt, hiszen a Mátra Maraton ezzel a kihívással kezdődik. Nagy különbség most annyi volt, hogy nem a rajt után, hanem kb. 50 km-rel és 1500 méter szinttel a lábban vágtunk neki.

Ennek megfelelően fogcsikorgató küzdelem volt, de sikerrel vettük az akadályt. A csúcson lévő frissítőnél bevártam Brigit, majd megkezdtük a végtelen lejtőzést. Azaz csak kezdtük volna mert az első km-en felütöttem a hátsókerekemet, így jöhetett a defektszerelés. 6-7 percet időztem, ezalatt öten haladtak el mellettem, így az üldözésükre eredtem. A gyors tempómnak köszönhetően gyorsan összeszedtem a riválisokat, majd jött a következő felütés és az újabb szerelés. Mivel két belsőt hoztam magammal és cseppet sem tetszett a defektjavítás, a munka végeztével óvatosabbra vettem a tempót és próbáltam épségben leérni. Nagyon hosszú, nagyon rázós szakasz volt, ami a merevváznak köszönhetően makacsul szívta az erőmet.

Jó 25 km alatt veszítettük el a Kékesen begyűjtött szintet és 800 méterrel lentebb Recsk irányában hagytuk el a Mátra hegységet. Ekkor már 80 km felett jártunk, így joggal reménykedtünk egy laza befejezésben, ám nem így lett. Újabb szántóföldek, újabb dombok, újabb rázós utak következtek, ami sokónkat a végkimerülés határára tolt. Nagyon fáradtan érkeztem a Bükkszéken található célba, ahol Brigi várt, ő 9 perccel előttem érkezett.

Gyorsan elfogyasztottuk a helyiek által kínált paprikáskrumpli-dinnye menüt, - közben 25 perc hátránnyal Zoli is beért - majd a bringamosás után megkerestük a szállásunkat, ahol gyors zuhanyzás után bezuhantam az ágyba. Juci és Alex jócskán lemaradva, majd két órával többet tekerve nálunk érkeztek a célba, majd evés után a házhoz. Vacsorára és az eredményhirdetésre természetesen visszamentünk a versenyközpontba, ahol a lányokat ismét pódiumra szólították, hiszen tetemes előnnyel vezettek a Száguldó Virágok előtt a női duók csatájában. Altató ezúttal sem kellett, gyorsan elaludtunk.

A második napon készült összefoglaló:

A két kemény nap, amit megtettünk a Trans Hungária Maratonból, nem múlt el nyomtalanul és nagyon rosszul ébredtem. Fájt, sajgott minden tagom, ráadásul szellemileg is nagyon elgyötört voltam, így igen nehezen ment a reggeli készülődést. Reményt egyedül az adott, hogy az általam jól ismert és kedvelt Bükki szakasz következett.

A rajtot ismét csak éppen elértük, már indultunk is Szarvaskő irányába. A tempós jól tekerhető kezdetben aszfaltos szakasz felébresztett, felrázott és roppant pozitív hangulatba kerültem, a reggeli levertségnek nyoma sem volt már. A napi mászás jelentősebb része ismét a szakasz első felére esett. A Bükk-fennsík meghódítása után hosszú lejtőzés kezdődött Felsőtárkány irányába, ahol a tó mellett egy ismerős arc fogadott minket, hiszen csapattársunk, barátunk Nagy Zsolti jött el fotózni és buzdítani minket.

Rövid szusszanás után újra az emelkedőket róttuk és jól ismert útvonalon másztunk Ódorvár felé. A mászás nagy részét a Meridás Nádházi Lacival tettük meg, akivel a verseny alatt igen jó ismeretséget kötöttünk, hiszen sokat mentünk együtt. Lejtőzés, frissítő és Hór-völgy volt a sorrend, ahonnan Bükkszentkereszt volt a további irány. Hiába került már a teljes táv majd háromnegyede a lábba, nagyon jól éreztem magamat, amit próbáltam Brigire is átragasztani, aki ekkor már kissé fáradt volt.

Ekkor még nem sejtettük, hogy a Trans Hungária Maraton legnagyobb élménye előtt állunk. A szakasz záróakkordjaként egy hosszú, technikás, felejthetetlen lejtőzés következett, amely nyomvonal egykoron downhill versenyeknek adott otthont. Szinte hihetetlen volt, hogy a 300. km környékére ilyen, cseppet sem veszélytelen rész került, de szerencsére mindenki gond nélkül leért és a legtöbbünknek hosszú időre vigyort ragasztott az arcunkra az élmény. Ezt megfűszerezvén a lejtő vége gyakorlatilag berohant a Diósgyőri vár mellett található strandra, ahol a célvonal várt ránk.

Brigi és Zoli gyors egymásutánban megérkeztek, ám Jucusék ismét jócskán elmaradtak, igaz egy defekt is hátráltatta őket. Bringamosás, strandolás, evés következett, majd miután mindenki beért indultunk Szerencsre, hiszen másnap onnan volt a rajt. A mezőny és a bringás karaván maradt Diósgyőrben, őket busszal szállították át másnap reggel a borsodi településre.

A szerencsi szállásunkon már várt minket Gábor, Brigi barátja, így egy fővel gyarapodva autóztunk egy vadnyugati étterembe, ahol a vacsoránkat költöttük el. Nem meglepő módon, ismét gyorsan elaludtunk.

A negyedik, egyben záró nap reggele nagyon jó erőben talált. Frissebbnek és erősebbnek éreztem magam, mint a nagymarosi rajtnál. Ez jó jelnek vettem, így nagy kedvel vártam a szakaszt. Az elmúlt három napban csak a duóban induló lányaink eredményével törődtünk, de az utolsó szakasz előtt tudatosult bennünk, hogy a fiú csapatunk is dobogón van, alig 12 perccel megelőzve a harmadik helyezett egységet. Csatára készültem, illetve arra, hogy megőrizzük vagy akár gyarapítsuk az előnyünket. Mint később kiderült a riválisaink többször is használták a lebonyolítási rendszer nyújtotta előnyöket, azaz a szakaszok közben váltottak, mi ezzel nem éltünk, mindenki végigtekert minden szakaszt.

A mezőny a szerencsi várból rajtolt el. A szakasz két jelentősebb mászást tartogatott, próbáltam tartalékolni a második Erdőbényéből induló részre, de elkapott a hév és az első perctől gyakorlatilag csőgázon mentem. Zoli és a harmadik helyen álló csapat erős embere néhány kilométert bírta tartani a tempót és a kőbányához vezető Tállyáról induló mászásnál leszakadtak, én pedig előre menekültem.

A terep régi ismerősöm volt, hiszen ha a Bükk jó barátom, akkor a Zemplén a testvérem! Gyakorlatilag ezeken az ösvényeken alakult a Merkapt SE, így félnivalóm nem volt, hazai pályán voltam, nyomtam, amit bírtam. Az önmagamhoz is komoly tempó a mezőny olyan részébe repített, akikkel az elmúlt napokban nem is találkoztam.

A környezet ismét csak gyönyörű volt és a szakasz végére az útvonal a szőlődombokat is felfűzte, ahol szintén hatalmas élmény volt a tekerés. A szakaszon kétszer is felbukkant a szurkolók között a Merkapt meze, ugyanis Dala feljött szurkolni, fotózni. A korábbiakhoz képest rövidebb táv (65 km), a kevesebb szint (~1200 méter), na és a nagy tempó 3 óra 49 perces időt eredményezett, amely leteltével óriási érzések közepette robogtam át a tokaji főtéren felállított célkapun.

A negyedik napról készült videó:

Leírhatatlan volt az az érzés, amely elöntött, egyszerre voltam végtelenül boldog a táv teljesítése miatt és szomorodtam el amiatt, hogy az utolsó kilométer végére értem. Rengeteg élmény és pozitív érzés gyűlt össze bennem a négy nap alatt. Ez az kaland sokkal többről szólt, mint Észak-Magyarország átszeléséről: gyönyörű tájakon jártunk, rengeteg szeretetet kaptunk, barátságokat kötöttünk és nem beszélve róla, hogy önmagunkat is sokkal jobban megismertük.

Ugyanezt láttam a társaimon is, csapatszínektől, helyezésektől függetlenül. Utánam 25 perccel érkezett Zoli, aki hatalmas fájdalmak árán ért a célba, majd jött Alex és a lányok kéz a kézben, amely jól jellemezte az összefogást, ami a csapatunkat jellemezte a Trans Hungária Maraton kapcsán.

A célban a Rákóczi pince udvarán várt minket ebéd, amit közösen fogyasztottunk el. Szállásunk a főtér mellett volt, így az átöltözés és fürdés után ismét a bringások között nyüzsögtünk és a Bringabandás barátainkkal ültünk a templom lépcsőjén.

Lassan kezdetét vette a finálé, azaz az eredményhirdetés. Felvezetésként a szervezők álltak a színpadra, akiknek joggal járt a hatalmas taps. A versenyzők értékelését a csapat kategóriáktól kezdték. Mivel a negyedik napon további 24 percet hoztunk az üldözőinken, így a master férfi kategória ezüstérmeseként mi fiúk az elsők között álltunk a pódiumra, hogy a nyakunkba akasszák az érmeket. Nem sokkal később Brigi és Juci is színpadra állt, akiknek hatalmas kupa és aranyérem járt, hiszen jelentős fölénnyel nyerték a női duók versenyét.

Az eredményhirdetés fontos mozzanata volt, amikor az összes díjazottat a színpadra szólították egy közös fotó erejéig, majd versenyzők, szurkolók a templom lépcsőjén is összeálltunk egy csoportképre. Valóban egy nagy családként éltük meg ez a fantasztikus négy napot. A szervezői oldalról biztosan vannak javításra váró feladatok, de engedtessék meg, hogy csak a jó dolgokat említsem: a pálya kijelölése, az útvonal biztosítása mind magas színvonalon volt megoldva, az ellátás mindenhol bőséges volt, a minden szakaszon jelenlévő szervizesek a felmerülő technikai problémákat rugalmasan megoldották, a szervező-versenyző viszony egész más képet mutatott, mint amit korábban tapasztaltam.

Túl voltunk a versenyen, mindenki felengedett kicsit, így a tokaji záró buli is nagyon jól sikerült: immáron nem az izotóniás italt kellett fogyasztani, hanem jöhetett a borkóstolás és a tánc a főtéren!

Valószínűleg hosszan, nagyon hosszan tudnám még írni az élményeket, sokkal bővebben megírni a kalandokat, jobban részletezni a napi eseményeket, de valahol be kell fejeznem. Ennek most jött el az ideje. Aki olvas a sorok között úgyis átérzi, hogy mit is adott nekünk a Trans Hungária Maraton. Köszönjük szépen! Boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk az első ultratávú mountain bike versenynek és biztosak vagyunk benne, hogy nagyon sokakkal fogunk találkozni jövőre a nagymarosi rajtnál. Mert mi ott leszünk!

Zárszó: kb. 24 órát és 40 percet vett igénybe számomra a teljes táv teljesítése, ami 358 km és kb. 7300 méter szintkülönbség leküzdését jelentette a Cserháton, a Mátrán, a Bükkön és a Zemplénen át Nagymarostól Tokajig.

Beszámoló: Fülöp Miklós