XIV. 24 ÓRÁS MTB VÁLTÓVERSENY

HEGYIKERÉKPÁR 2014-07-27

Július 26-27-én rendezték meg a már jól megszokott zánkai pályán a 24 órás mountain bike váltóversenyt, melyen egy vegyes duóval, egy 4 fős női és egy 6 fős férfi csapattal képviseltette magát a Merkapt SE. Az alábbiakban több nézőpontból is elmeséljük a történteket…

Egy verseny, ami nem a rajtpisztoly eldörrenésére indul. Egy verseny, ami nem ér véget az etap - jelen esetben a 24 óra teljesítése után. Egy verseny, ami mindenben más, mint amit megszoktunk. Itt minden más, itt minden egyedi, ezeket a pillanatokat át kell élni. Nem elég egyszer, és talán kétszer sem, ennél több kell belőle akkor is, ha az első fájt. Ennek a versenynek hangulata, varázsa, és formáló ereje van.

Egy beszámolóban lehetne írni a köridőkről, a váltások kialakított taktikájáról, arról hogy épp hol jártunk, arról, hogy melyik kanyar mennyire használódott el a folyamatos körözés alatt. Lehetne írni az elfogyasztott zselék és izotóniás italok mennyiségéről és mindenről, ami szorosan a versenyzéshez tartozik. Defekt, elkopott fékbetétek, elszakadt láncok, eltört hajtóművek. Mert igen ezek is kísérő jelenségek a maratonok világában, hát még egy hosszabb egynapos versenyen.

De a sikerhez vezető úton sokkal több minden kell. Idén is, mint már jó pár éve, hetekkel korábban megkezdődött a napi egyeztetés a népszerű kék-fehér alkalmazáson. Helyenként a témák új üzenetekben, helyenként csak simán az előzőeket folytatva jelentek meg. Ki indul? Hány csapat? Milyen összetétel? De akkor időben jelezz vissza! Számítunk rád. Mit eszünk este? Mikor indulunk? Mikor állítunk sátrat? Hány helyet kell akkor foglalni? Ki hoz lámpát? Lesz valaki aki „csak” segítőnek jön? Hány ember is kell segíteni? És akkor ezen a ponton álljunk meg egy szóra, és ezen sorok szóljanak azokról az emberekről, akik segítettek nekünk. (Nem 24 órán keresztül – mert lehet egy kicsit több?)

Kezdjük azzal, hogy a tavalyi évhez hasonlóan Fehér Csabi és családja nyújtott éjjeli menedéket a verseny előtti éjszakán a hajléktalanok táborának, amit még egy fejedelmi vacsorával és reggelivel toldott meg. Hát igen, Zánka nem a világ vége, de mégis jobb érzés pár kilométert gurulni délelőtt, mint órákat autókázni és hajnalban kelni. Persze ha már ott jártunk nem maradhatott ki az esti és reggeli közös (vagy hajnali volt?) fürdőzés a Balaton kellemes vizében.

Szombat délelőttre már minden összeállt. Volt zseniális helyre telepített táborhely (köszi Hegyibringa! :) ), az idei évben rekordnagyságú sátor a fejünk felett, és a SEGÍTŐK csapata. Név szerint: Orsi, Móni, Attila (Pásztor Laci unokatesója), valamint Panni kísérő csapata: Niki, Laci, Dani. Nem emlékeszem, hogy volt-e valaha ekkora számú segítő kéz a csapat körül.

A tavalyi év után én azt mondtam, hogy mindennek a kulcsa, a segítő emberek jelenléte. Hát idén ebben nem volt hiány, ilyen előjelekkel nem lehetett mást tenni, mint küzdeni a végsőkig, és csak a versenyre koncentrálni. Az első pillanattól kezdve, ami nem is a verseny kezdete, hiszen minden korábban kezdődik, hatalmas segítséget kapott mindhárom csapatunk.

Duóban a jól megszokott Hajtány Team (első hely), a lányaink (első hely) négyen (Viki, Jucus, Panni, Zita) a hatfős kategóriában, míg a mi hatfős csapatunk (második hely) (Alex, Buki, Csabi, Laci, Zézó valamint jómagam) álltunk rajthoz. Kísérőink fáradhatatlanul segítettek váltani, etettek, itattak, cipőt cseréltek, masszíroztak, bíztattak, bevásároltak, információt szállítottak, öltöztettek, sebet kötöztek, ha kellett betakartak és folyamatosan figyeltek, hogy segíteni mikor miben tudnak. Olyan teljesítményt nyújtottak, amit remélem a helyezésekkel meg tudtunk hálálni. KÖSZÖNET ÉRTE NEKTEK!

Maga a verseny, ha lehet azt mondani szokásos volt. Délben rajt, és indul a körözés kinek hosszabb, kinek rövidebb etapokkal. Rajt után kezdheted törni a fejedet, hogy a kísérő jelenségekkel miként veszed fel a harcot. Por (mely mindent, és mindenedet belepi), meleg, amit akkor is viselni kell, amikor nem a pályán vagy, nedves ruhák melyek nem száradnak, és ha elfogytak a szárazak, akkor fel kell venni a kevésbé nyirkosat, egy idő után fáradtság, kialvatlanság, és a tábori körülmények, amiket most nem kívánok vissza, de valamiért idén is ott toporogtam a rajtvonalon. A hétvége izgalmakkal, és sajnos kísérő versenypályára nem tartozó jelenséggel (melyet sikerült ott átvészelnünk) telt. Ennek eredményeképpen élményekkel és egységet formáló erőkkel távoztunk a tábor területéről, több mint 24 óra után. Köszönöm a CSAPAT MINDEN TAGJÁNAK hogy részese lehettem ennek a hétvégének…

Beszámoló: Háden Tamás

A folytatásban olvassátok Hudák Szilvi beszámolóját, aki Hajtány Miki oldalán duóban teljesítette a 24 órát, nem is akárhogyan!

Péntek estére a tavaly már jól bevált szállást választottuk. Csodás környezetben, remek vacsorával, kényelmes alvóhellyel, szívélyes vendéglátóval. Nagyon köszönjük, Csabi!

Szombat reggel irány a pálya! Hunya, Alex, Buki, Zita már péntek délután helyet foglaltak, így 3 placcot kapott a táborunk, melyen a Hegyibringás Hunya és Zsuzsi (még mindig nem értem miért Zsuzsi :-)) duója, a fiú csapatunk (Háden Tomi, Laci, Alex, Buki, Zézó és Csabi), a lány csapatunk (Jucus, Zita, Viki, Panni) és persze mi táboroztunk, valamint erősítésként velünk tartott a csapatból Orsi is. A komforthoz hozzátartozik, hogy annyi sátorunk volt, hogy a két görgőző gép is árnyék alatt volt, illetve Jucus hozott egy mini medencét is annak, aki csobbanni szeretett volna egyet és nem jutott el a Balcsiig.

A délelőtt gyorsan eltelt a szokásos előkészületekkel és már állhattunk is be a rajtba. Ádám bemondta, hogy 3 perc a rajtig, amikor észrevettem, hogy az időmérő chipet nem raktam fel. Így egy bemelegítő 2 perces sprintszámot nyomtam a rajt előtt. 12:00 Fire! Elindultunk lassú rajttal. A terv a szokásos volt, 3 óránként váltunk.

A pálya jelentős változása annyi volt tavalyhoz képest, hogy megfordították az irányt, így amit tavaly kellemesen lejtőztünk azt most nyomni kellett felfelé és fordítva. Persze az első körben a verseny szelleme engem is megkísértett, de aztán a tudat, hogy ebből bizony nekem 12 órát kell megcsinálni, visszább vette a lendületet és igyekeztem szép egyenletes tempóra beállni és már az elején azokat a pontokat megjegyezni, hogy hol fékezzek, hol lehet a kanyart szépen bevenni, így minél több energiát spórolni. 1,5 órányi körözés után egy óra kényszerpihenőt kapott mindenki, amit a rajt előtti árnyékos területen töltöttünk. Miki odajött, kaptam vizet és fél 3-kor újraindultunk. Gyorsan átkalkuláltam a 3 órás kijövetelem fél 4-re, így az egy órámba pont még 4 kör fért bele.

Fél 4-kor váltottunk és 6-ig pihenő időm volt. Hegyibringásoktól kölcsönkapott segítőnk Móni már várt és mondta, hogy én csak nyugodtan pihenjek, adjam oda, ami kellhet Mikinek és ő intéz mindent. Zuhany, kaja és irány eredményt nézni. Már ekkor is elsők voltunk, ami elég reménykeltő volt, hiszen addig szinte csak én voltam pályán és tudtam, hogy Miki gyorsabb nálam, ezért bíztam benne, hogy tovább növeli az előnyünket. 4 vegyes duó indult, akikből az egyik Hunyáék voltak, a másikat nem ismertük a harmadik páros pedig már indult tavaly is és akkor szépen mentek.

6-kor váltás és újabb 12 kör, ami már belecsúszott az estébe is, de végre nem volt olyan meleg. Egész pontosan sikerült 9-kor váltanunk és Miki elkezdte az éjszakai körét, én pedig igyekeztem minél hamarabb vízszintesbe kerülni, mert már nem voltam a legfrissebb, ám a fele még hátra volt.

Addigra a fiúk már harmadikok voltak, a lányok pedig magabiztosan vezettek. Aludni nem nagyon tudtam, lehet sok koffeint vittem be addigra… Mónit megkértem, hogy váltás után nézze meg hogy állunk, mert éjjel szerettem volna biztonsági köröket menni. Kaptam is az infót már Alextől is a pályán, hogy legutóbb 3 kör előnyünk volt. Reméltem, hogy megtartom és Miki megint tudja majd növelni.

3-kor váltottunk és szokásos evés, ivás, zuhany után már ¾ 4-kor ágyban voltam, ezúttal szerencsére aludni is sikerült, és nyugodt is voltam, mert ha Móni olyan jól frissíti Mikit, ahogy engem akkor jó kezekben van.

Fél 6-kor nagyjából kiestem a kocsiból. Menni alig tudtam, bíztam benne, hogy tekerni legalább tudok. Állást nem tudtam, de kaptam a hírt, hogy Miki nagyon szép egyenletes köröket ment, semmi gond, így bíztam a legjobbakban.

Hatkor pályára fel, nagy levegő utolsó 3 óra. Kértem, hogy nézzék meg hogy állunk. Ahogy beértem az első körről kaptam a jelentést: Móni hatalmas mosollyal kiabálta, hogy 21 kör előnyünk van! Erre a lottó-reklámban látható módon reagáltam: „Mennyi?!”.  Az 5 órának felel meg! Ettől a pillanattól egy kellemes, nyugodt tempóra álltam. Sajnos a csuklóm, derekam, nyakam rettentően fájt és ez némiképp kedvem szegte, még egy fájdalomcsillapítót is kértem, hogy adjanak fel. De kitartottam, amíg kellett és 9-kor megtörtént az utolsó váltás.

Ekkor hirtelen már nem is voltam olyan fáradt. Szurkoltam mindenkinek, különösen a fiúknak, hiszen nekik elég szoros volt, de bíztam benne, hogy megtartják a második helyet. Mikinek szóltam, hogy csak nyugodtan, mert addigra már vagy 30 kör előnynél jártunk. Bukival időt mértünk, szelfiztünk és megállapítottuk, hogy nagyon jók voltunk mindannyian.

Visszaöltözve bringára pattantam, és ahogy érkezett Miki a célegyenesben mellécsatlakozva együtt gurultunk át a célon. A fiúk 3 perc előnnyel, egy kemény meccs árán, másodikak lettek, a lányok pedig remek munkával elsők.

Pakolás, eredményhirdetés (a fiúk a hobby kategória abszolútjában is másodikak lettek), közös fényképezkedés és irány haza. Orsival, Alexszal, Bukival és persze Mónival (fedőneve: Duracell Nyuszi) még megálltunk egy mesterséges fehérjéktől és szénhidrátoktól mentes ebédre.

Köszönet mindenkinek a segítséget és a rengeteg szurkolást, bíztató szót!

Beszámoló: Hudák Szilvi

Ha két beszámoló után még mindig van hiányérzetetek és kíváncsiak vagytok további részletekre is, akkor olvassátok el Pásztor Laci írását, mert érdemes…

Az idei 24 órás szervezését Háden Tomi vállalta át Bukitól, de szerencsére ez nem ment a „minőség” rovására és minden gördülékenyen haladt, miután meglett a 6 fő induló személye. Bevallom őszintén nem vártam semmit sem a csapattól, mert az ellenfelekről sem volt információ. A terv szerint 4 kört megy mindenki, aztán majd meglátjuk mi lesz a folytatásban. Persze ezt is több hetes levelezés és személyes vita tárgyát képezte.

Szombaton érkeztünk a helyszínre, ahol még nem volt senki csak a sátrak. Kirámolás, készülődés közben szépen megjött mindenki és a 12 órás kezdésre már minden készen állt.

A terv szerint Háden Tomi indult elsőnek, mert benne éreztük a legtöbb lehetőséget és erőszakosságot, ami egy ilyen startnál kell. Mivel a táborunk pár méterre volt csak a pályától, ezért onnan buzdítottuk Tomi, aki elég jól kapta el a rajtot. Miután mind a hatan letekertük a 4 kört, jutottunk el arra az elhatározásra, hogy a Zézó és Alex menjen csak 3 kört, mert akkor sok időt vesztünk az előttünk állókhoz képest, ekkor ugyan is az 5. helyen tanyáztunk.

Sajnos menet közben történt egy szomorú baleset is, amit a helyi villanyszerelő szenvedett el. Áramütés érte és eldőlt, esett a létrával. Szívleállás, újraélesztés, mentőhelikopter… nem ragoznám. Az eset nagyon rányomta a bélyegét a versenyre, ami le is állt a helikopter ottlétéig. A mentősök mindent megtettek a szerelő életéért és sikerült is szállítható állapotba hozni, amit a végén a teljes mezőny hatalmas tapssal köszönt meg.

Sikerült fejben aránylag rendbe tenni magunkat az eset után és próbáltunk csak a versenyre összpontosítani, ami sikerült is, mert szép lassan feljöttünk a 4. helyre. Nap közben nagyon meleg és párás volt a levegő, ami estére az elviselhetőség határára csökkent és ez új erőt adott mindenkinek. Fehér Csabi esti távozása után (első a család!), rövidebb idő maradt a pihenésre, de ez nem látszódott meg rajtunk, vagy legalább is senki sem mutatta ki. Olyannyira, hogy hajnalra már körön belül voltunk a 3. helyezettel. Mindenki élvezte az esti lámpafényes tekerést, mert a nappali időkhöz képest nem volt vagy veszteségünk.

Háden Tomi esett egyet, de az sem volt végzetes, főleg annak tudatában, hogy Keszthelyi Móni vette kezelésbe és bekötötte a bibis térdet. Hajnalban Csabi friss emberként leváltotta a megfáradt csapatot és új erőt adott a további küzdelmekhez. Valamikor reggel tájt vettük át a 2. helyet és lassan, de biztosan növelni tudtuk az előnyünket. Ekkora viszont Tomi és Zézó már nem voltak a toppon, de Buki is jelezte, hogy nagyon lassúnak érzi magát, ami jogos is volt, mert majd 1 perccel ment rosszabbakat, mind addig. Gyors kupaktanács, hogy mi is legyen, mert már csak kb. 3-3,5 óra volt hátra.

Csabi ment ki a pályára 4 körre, majd a megbeszéltek szerint Alex váltotta fel 2 kör erejéig, hogy én is tudjak pihenni egy kicsit a rám váró 3 kör előtt. A terv annyi volt, hogy Csabival lenyomjuk a végét 2 vagy 3 körös váltásokkal, attól függően, hogy érezzük magunkat. Sajnos a technika közbe szólt és én a 2. köröm első harmadában defektet kaptam. Nem maradt hátra más, mint a futás. Szerencsére Csabiék már vártak a depóban és rögtön el is tudott indulni a váltótárs.

Újabb megbeszélés, hogy mi legyen, mert idő még sok volt hátra és Csabi nem bírta volna ki a végéig. A gumit nem tudtuk megjavítani, ezért több dolog is felmerült bennünk, de egyik sem volt nyerő. Időnk sem volt sok, mert Csabi falta a köröket. A végső elhatározás az lett, hogy Csabi bringájával megyek ki az utolsó 2 körre. Zézó szerszámmal a kezében jött velem, hogy amint befut Csabi, rögtön tudjuk a nyeregmagasságon változtatni. Persze nem tudtuk, mert a maximumra ki volt már húzva.

Ezzel elment pár másodperc, de szerencsékre nem befolyásolta a végső eredményt. A hiba miatt lecsökkent előnyünket (kb. 2 perc) sikerült még növelni is. A leintésig nyomtuk neki, mindannyian és ennek meglett a gyümölcse. Jó katonák módjára mindenki tette, amit tennie kellett és nem volt egy rossz szó vagy megjegyzés sem. Pontosabban én egyszer elkáromkodtam magam nagyon (ezúton is bocsánatot kérek), mert nem hallották, amikor bekiabáltam az utolsó kört és nem várt senki a váltózónában.

A díjkiosztó után már ünnepelni sem nagyon volt erőnk, annyira kimerült mindenki, de jó volt látni, hogy ennyire összetartott az egész csapat. Külön köszönet Keszthelyi Mónikának és Bocsi Attilának valamint az egész verseny mozgatórugójának, Orsinak! Jó volt veletek versenyezni!

Beszámoló: Pásztor Laci 

Ha azt hittétek, hogy már vége a beszámolók sorának, akkor most következik a jó hír: a lényeg még hátra van, hiszen következnek Fördős Panninak, csatapunk “legfrissebb” tagjának az élményei!

Röviden talán úgy tudnám összefoglalni a hétvégét, hogy: újra nyeregben. Jó pár év kihagyás után újra rajthoz álltam, és valami ismét elindult, de kezdjük az elején.

Év elején a régi mezt, felváltotta egy új kék, Merkaptos lettem. Sajnos még nem voltam olyan állapotban, hogy versenyezni tudjak, de a Csapat nagyon inspirált, megvolt az első löket, megvolt a motiváció. Év közben újra a régi nóta: edzés ésszel, betegség, lábra állás, baleset, stb. Kezdett a motiváció halványulni, de Jucus öt héttel a 24 órás előtt felvetette, indítsunk egy csaj csapatot. Jól hangzott, bár akkor már rég nem ültem bringán. A csapat gyorsan összeállt: Jucus, mint vezér, Viki, Zita és én. Nem volt mese újra elkezdődött a felkészülés öt héttel verseny előtt. Ilyen lelkiismeretesen és bezsongva egyszerre már rég edzettem, de megvolt a cél.



A verseny előtti hét elég zsúfoltra sikerült. Esküvői készülődés (bátyámnak bekötötték a fejét) és egy jó kis vírus, hogy megkoronázzuk a verseny drukkot. Egy hét mosdó ölelgetés után sikerült lábra állnom és már pakolhattam is a versenyre, csak két nap volt indulásig. Autóba bepakolás, indulás, érkezés. Péntek este a csapat apraja-nagyja leutazott Balatonra és a főhadiszállást Csabiéknál húztuk föl. Hatalmas tésztapartyt csaptunk, jó ráhangolódás volt a versenyre, ezer köszönet érte a Fehér famíliának! Reggel én már alig bírtam kivárni, hogy dél legyen, nagyon bennem volt már a versenydrukk, reggeli is alig ment le, de velem voltak a világ legjobb „segítői” is, akik profi módon terelték el a figyelmemet.

Három szuper csapatot is sikerült összeállítanunk: Hajtány és Hajtányné  vegyes duóban, egy hatos fiú csapatot (Alex, Buki, Csabi, Laci, Tomi, Zézó), illetve négyen lányok. Amúgy segítők terén jól el voltunk látva, ott volt Orsi, a csapat főembere, aki szinte jobb szintidővel rakta át a chipet ránk, mint a F1-es kerékcseréknél szokás, Móni, aki szüretelésben és kötözésben is verhetetlen, és a kis csipetcsapatom Niki, Laci és Dani, akik úgy kolompoltak és szurkoltak, mint senki más.



Az idő szuper volt, és el is rajtoltak az első emberek. Nálunk Viki kezdett, akit én váltottam, majd Jucus jött és végül Zita. Viki bomba rajtjával és köreivel sikerült kategória elsőként váltanunk, ez a helyezés a verseny végéig nem változott.

Az első köreimben még ismerkedtem a pályával, ami elsőre nem lopta be magát a szívembe, de minél több kört tettem meg, annál jobban tetszett. Sajnos időközben kiderült, hogy nem igazán jött rendbe a gyomrom, de legalább annál gyorsabb voltam a pályán. Szuper érzés volt újra pályán lenni és nyomni! Annyit dobott rajtam ez az érzés, hogy az első váltásom után szinte több energiám volt, mint előtte. Sajnos a váltás nem ment simán, mert történt egy baleset, és amikor a depó előtti hosszabb sík részre bekanyarodtam, leállítottak minket, egy órát vártunk a folytatásig, de szerencsére legalább árnyékos részen voltunk.

Viszont a hangulat a csapatsátornál mindent feledtetett. Mindenki pörgött, segített, drukkolt a többieknek. Alig vártam már, hogy újra pályán legyek. A második etapomnál, ahogy beértem az erdőbe, ledobta a láncot a bringám és sikerült úgy feltekernem a váltót, hogy Houdininek kellett lennem, hogy a helyére varázsoljak mindent. Pár perces ráolvasás után újra nyeregben, de nem igazán akart működni, kerregett-kattogott, dobálta, minden baja volt szegénynek, de azért a három kört sikerült kikönyörögni belőle és az utolsót jól meg is raktam, hogy az elején elpepecselt időt behozzam valahogy. Amikor befordultam a rajtkapuhoz váltani fellélegeztem, „ez az, beértem!”, de túl korai volt az öröm. Pásztáztam, kerestem Orsit, megvan, megálltam, vártam a cserére. Láttam hogy Orsi mond valamit, csak nem ért még el hozzám, kellett egy kis idő mire rebootolt az agyam és felfogtam hogy hoppá, nincs váltás, még egy kör.

A negyedik kör se a bringámnak, se a testemnek/lelkemnek nem esett jól, de sikerült beérnem és végre ismét pihenhettem. Ekkor már éreztem, hogy a gyomrom nagyon nincs rendben és a meleg is megcsapott. A sátornál felmértem a károkat. Papucs rendben, váltó ránézésre rendben, sor rendben. Fejvakarás, mi lehet akkor, lánc??? Szerencsére Buki a segítségemre jött és egy gyorsszerviz keretén belül orvosolta is a problémát Zézó hozzájárulásával, ezer köszönet nekik!

Bringa pipa, akkor most töltődés, pihi. Próbáltam pótolni a folyadékot és valami szilárdat is enni, de sajnos minden átment rajtam. Szerencsére ekkor kezdtünk el egy órákat menni és tudtam pihenni egy nagyobbat még a következő fellépésig. Nagyon jól állt mind a három csapatunk. Szilvi és Miki ekkorra már akkora előnnyel rendelkeztek, hogy akár végig piknikezhették volna a versenyt, a fiúk folyamatosan jöttek fel a többiekre, mi meg egyre növeltük az előnyünket a Virágokkal szemben.

Lassan, de biztosan elkezdett besötétedni és a fun klubbom annál lelkesebben kezdett el drukkolni fűnek-fának. Én személy szerint, kicsit, na jó, nagyon tartottam az éjszakai résztől, mert még soha nem tekertem sötétben és a lámpámat se próbáltam ki élesben. Szívem szerint tele raktam volna a kormányomat reflektorral, mint a jeep-ek tetejét, de később kiderült, fölösleges volt a nagy izgalom, mert az egész versenyből az éjszakai etapot imádtam a legjobban! Minél kevesebbet láttam, annál jobban eresztettem meg a lefelékben, bár egyszer majdnem szorosabb barátságot kötöttem egy fával, de félreugrott. Sajnos Viki nem járt ilyen jól, és két nagy borulás ellenére is úgy ment a pályán utolsó percig, mintha az első köreit róná, kész Terminátor! Viszont amilyen jól éreztem magam a bringán, annál rosszabbul voltam mikor lejöttem a pályáról, de hátra volt még a verseny fele. Még mindig alig maradt meg bennem valami, de a házi drukkoló és újraélesztő csapatom kitett magáért: amíg Laci izotóniás italért rohant el nekem, addig Dani a derekamat próbálta helyrerakni. Kész all-inclusive ellátásban volt részem.



Az éjszakai rész amilyen jó volt, olyan gyorsan is telt el, jöttek a reggeli váltások, az utolsó órák. Úgy éreztem magam, mint egy szita, amin minden átmegy. Kimentem, letekertem a köreimet és utána homály. Váltás után úgy kellett visszatámogatni a sátorhoz, annyira nem volt erőm. Nem voltam a helyzet magaslatán. Úgy tűnt, hogy nem fogok tudni már visszamenni, ami nagy törés volt lelkileg. Remegtem a kimerültségtől, fáztam, hányingerem, minden bajom volt. Míg mások a 35 fokban egy szál nadrágban flangáltak, addig én poló, polár pulcsiban remegtem a polár takaró alatt. A legrosszabb érzés az volt, hogy cserbenhagyom a csapatom, mert nem tudok visszamenni. Üveges szemmel feküdtem nyakig beöltözve, hátha csoda történik, és megtörtént a CSODA! Sikerült annyira összekapnia magát a testemnek, hogy vissza tudtam ülni a bringámra és újra Fire!!! Ahogy csak tudtam, megnyomtam az utolsó etapomat, mindent beletettem és vége, beértem, váltás, megcsináltam!



Az utána következő idő egészen a befutóig kiesett, de nem bántam meg a verseny egy percét sem, mert olyan boldogság volt bennem, mint még szinte soha és ezt köszönöm nektek Merkapt Csajok, köszönöm Merkapt! Remélem ez valami régi folytatása, egy új kezdete ;)

Beszámoló: Fördős Panni
Fotók: Borsa Miklós, Csete Sándor, Ladányi Miklós, Hostya Zoltán