TÁJBRINGA CSÜTÖRTÖKI SZÉRIA I.

HEGYIKERÉKPÁR 2009-04-10

Beszámolóm elején nézzük is, – mert biztos sokakban felmerült a kérdés – hogy mi is az a tájbringázás? A tájfutással közel egyező sport, annyi különbséggel, hogy itt kerékpárral, - célszerűen mountain bike-al - kell térkép alapján, adott sorrendben megkeresni, előre kijelölt és bójával jelzett pontokat. A tájfutó portál így ír a dologról:

„A tájfutás gyönyörű sport. A vad természet utolsó megmaradt szigetein, - az erdőkben, ligetes mezőkön, réteken - ott áll egyedül az ember; az eszére, a határozottságára, a bátorságára, a helyzetfelismerő képességére, a jó döntéseire, és a saját fizikai erejére, gyorsaságára utalva. Akár az ősi vadászok. Ezért fantasztikus, a génekbe programozott érzés a természet örökké változó "stadionjában" az embernek sikerrel teljesíteni minden egyes részfeladatot. Nemes versengésben összemérni, ki a jobb.

Hogyan lehet ezt még fokozni? Vagy a XXI. századi technikához, felgyorsult világhoz szokott emberhez úgy közelebb vinni, hogy a sport jellege és a természet csendje is megmaradjon? Cseréljük a futócipőt mountain bike-ra. Az ellenőrzőpontokat hozzuk ki a sűrűből az utak, ösvények mellé. Tegyünk egy térképtartót a kormányra. Tűzzünk ki pályát olyan terepen, ahol sok út közül választhat a versenyző és meg is született a tájbringa. A tájfutáshoz szükséges képességek mellett, a kerékpározási technika, ügyesség, plusz követelmény a tájbringásoknak.”



Szóval tájbringa verseny, helyszín az Óbudai sziget, de hogyan is kerülök én oda? Nem titok, hogy csapatunkat két válogatott tájbringás is erősíti két elszánt hölgy személyében, nos én egyikük unszolására vettem csütörtök délután az irányt a sziget felé. A parkolóban gyülekező bringások jelezték, hogy jó helyen járok és Ronit is megtaláltam a készülődők között. Arról, hogy mit is fogunk itt csinálni, halovány elképzeléseim voltak a Sportágválasztóról, ahol rengeteg gyerek rohangált térképpel a kezében, színes bójákat keresve.

Regisztráció után kaptam egy térképet és egy „dugókát”, amivel nyilván „dugókázni” kell majd, valamint Ronitól egy kölcsön térképtartót, amit a kormányra, stucnira szigszalagoztunk.

A rajtoltatás egyénileg zajlik, hogy mindenki egyedül keresgélje a „pontokat”. A startnál a „dugókát” egy szerkezetbe illesztve, hangos pittyenéssel kezdődik el a mért idő. Innentől a térképen számokkal jelzett bójákat kell sorrendben megtalálni, ahol a kis elektromos kütyük – miután a dugókázol - rögzítik az odaérkezés időpontját. Gondolom, nyilvánvaló, hogy az ilyen versenyeket senki nem fogja erőből megnyerni, hiszen a térkép értelmezésére, a tájékozódásra nem árt odafigyelni. Ezen igazságot rögtön az első pont után megtudtam, mert jó ideig bóklásztam mire a második pontra rábukkantam. Miután a térkép és a valóság arányai rögzültek bennem egyre nagyobb tempóban és biztosabban sikerült felfedeznem a narancssárga bójákat. Nem mondanám, hogy túra hangulata van a dolognak, hiszen az utakon legritkább esetben láttam bringásokat, mindenki – értelemszerűen – a legrövidebb utakat kereste, amik általában „tökön-paszulyon” át vezettek. Szóval nem egyszerű egy rázós mezőn 20-30-al átvágni miközben a térképet is figyelni, valamint a bójákat is kutatni kell.



Gyorsan ráéreztem a dolog ízére és egyre jobban élveztem, plusz motivációként meg ott volt Roni, aki utánam rajtolt és olykor-olykor láttam felbukkanni a távolban egy általam már megtalált bója körül, így tapostam ahogy bírtam, hogy nehogy utolérjen.

Végül minden ellenőrzőpontot sikerült megtalálnom, - talán kettővel akadtak komolyabb gondjaim – és sikeresen beértem a célba, ahol a „dugóka kiértékelő készülékből” egy papírcsík kúszott elő, pontosan mutatva a táv megtételéhez és az egyes pontok megtaláláshoz felhasznált időt. (A 23 pontot 37 perc alatt találtam meg, amivel a 16. lettem a 31 hosszútávos férfi között.) Összességében nagyon tetszett a móka, bár kicsit át kell hangolni az ember agyát, ám biztos vagyok, benne hogy nem utoljára próbálkoztam a narancsszínű bóják keresésével.

Beszámoló és képek: Fülöp Miklós