MÁTRA MARATON: TÖKÉLETLENÜL TÖKÉLETES

HEGYIKERÉKPÁR 2015-09-03

Múlt vasárnap ismét a Mátrában jártunk. Szeretném azt írni, hogy versenyeztem, de az költői túlzás lenne. Jucus és Szilvi viszont tényleg ilyesmit művelt, meg is lett az eredménye, Szilvi harmadik, Jucus második lett a Master 1-es kategóriában, gratula nekik innen is. :)

Mi fiúk meg elbringázgattunk a nyárvégi melegben, igaz, egy 12. és egy 10. hely így is becsúszott Hajtány Mikinek és nekem. Fura a dolog, mivel Miki valamikor a Kétkerék Vendégház frissítője után meg állt egy kis görcsölős szünetre, míg én a Vörösmarty turistaház előtti, gyakorlatilag utolsó említésre méltó emelkedőtől kezdve küzdöttem minden egyes pedálfordulatnál, mégis bőven a kategóriánk első harmadában végeztünk.



Úgy tűnik, már annyira kevesen vagyunk a hosszútávon, hogy még ez is belefér. Nem tisztem bárkit is kritizálni, de nem tetszik a folyamat, ami itthon évek óta egyre erősebb. Egyre többen választják a rövidebb távokat, különböző indokokkal, minthogy nincs idő edzeni, még csak nemrég kezdett bringázni stb. Eljutottunk oda, hogy már a mini távon találunk csillivilli bringával, kompressziós szárban tekerő felnőtt "versenyzőt" az U13-asokkal együtt indulva, csak mert lehet. Maratonról beszélünk. A fogalom egy kicsit elveszítette az igazi jelentését, ugyanis számomra a maraton az egy hosszú távú valami. Lehet, én vagyok rosszul összerakva. De akkor Szilvi is! ;)

De inkább ugorjunk, nem is nagyon tudom mit akartam ezzel az előbbivel, talán csak leírni valahova. Végre nem kellett már előző nap elutaznom a verseny helyszínére, nem kellett ötkor fölkelni, már csak ezért is megérte Pestre költözni. :) Volt egy nyugis szombatom, amikor egy laza háromórás átmozgató után tudtam még pihenni, bringát mosni, cipőt takarítani, bepakolni másnapra. Rá tudtam hangolódni a versenyre, át tudtam gondolni mit szeretnék elérni, miért is megyek. Szükségem volt most erre, mert az utóbbi időben valahogy nem sikerült sosem ott lenni fejben teljesen és ennek rendszerint esés lett a vége. Túl sok minden történt mostanában a költözés és munkahelyváltás miatt és ez folyamatosan kavarog bennem, elvonja a figyelmem. Most ezt sikerült lekezelni, kizárni, biztosabban is ültem a bringán, nagyobb önbizalommal tudtam közlekedni, jobban éreztem a bringa minden kis rezdülését is. Talán valamikor június közepén éreztem ezt utoljára.



Maga a verseny érdekes volt, az első kétharmadában a távnak úgy éreztem minden rendben, jól tudok haladni, csak egy-két apró hibám volt, miszerint meglepett, hogy az első frissítőpontot áthelyezték, itt meg sem álltam, valamint a Görgőbikki úton felépített híd a korábbi években az ideihez képest merőlegesen állt, és rutinból próbáltam elmenni alatta. Majdnem sikerült is. :D Erővel jól álltam, annak ellenére, hogy úgy érzem az elmúlt jó pár hét edzéseit nem tudtam tökéletesen megcsinálni. A sípályán fölfelé sikerült az eddigi legjobb időt produkálni, pedig érzésre nem is hajtottam szét magam.



A verseny előtt beszélgettünk, hogy meleg lesz, fontos, hogy minél többet igyunk, ennek ellenére valahogy nem éreztem olyan durvának az időjárást. Valószínű ez lett a végzetem is, mert utólag visszaszámolva, öt óra alatt három kulacs folyadék az édeskevés. Szentimrére fölérve, már kezdtem érezni, hogy nincs minden rendben, majd a Kétkerékhez vezető kunkoron már éreztem, hogy kezdek visszaesni. Nem tudom biztosan, hogy mi játszott ebben nagyobb szerepet, tényleg a meleg, vagy csak az, hogy rettentően tudom utálni azt a szakaszt a maga köves szintútjaival. Esetleg az, hogy egy kicsit elszoktam a Hero óta a hosszú tekerésektől…



A Kétkeréknél Orsi és Zsolti szokás szerint megvendégelt minket, jó volt beszélgetni egy kicsit, Orsi meg is kérdezte, hogy mikor járunk feléjük legközelebb. Sajnos pozitív választ ott, akkor nem tudtam volna adni, ezért inkább azt mondtam kérdezze meg egy hét múlva, addigra már rendben leszek megint. :)

Galyatetőre még simán föltekertünk Mikivel, majd jött a jó kis lejtőzés is Rudolftanyáig. Ez mindig mosolyt csal az arcomra, akárhányszor a Mátrában járok, Ágasvár mellett ez az egyik "kötelező". Jucussal két hete fönt töltöttünk pár napot Szentlászlón, bejártuk a pálya jó részét, hogy a versenyen könnyebb legyen, ne kelljen mindig, mindenre figyelni. Nagyon jót tett, folyamatosan tudtam merre járunk, illetve az eddigi letolós mumust, a fahidat is simán be tudtam adni lendületből ennek köszönhetően a Vörösmarty turistaház utáni szakaszon.



Összességében a célját elérte ez a hétvége, jól éreztem magam, versenyeztünk egy jót a társasággal. A saját teljesítményemmel már annyira nem vagyok elégedett a megrogyásom miatt, de ezen lehet változtatni. A hazaúton is végig dumáltunk, sztorizgattunk, így lett végül kerek az egész, kiszakadtam megint egy kicsit a dolgos hétköznapokból.

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint

 RUTINBÓL LENYOMTUK A MÁTRÁT 

A 14. alkalommal megrendezett Mátra Maraton igen jó ismerősöm, hiszen 2005-ben vagy 2006-ban volt az első találkozásunk, amit azóta - hosszabb rövidebb szünetekkel - újból és újból megismételünk. Korábban a középtáv küzdelmeiben vettem részt, mostanság már a leghosszabb etapot választom, ami most 91 km volt kicsivel több, mint 2000 méter szintkülönbséggel.

A címben említett rutin nem csak rám értendő, persze rutinszerűen autóztunk a rajt helyszínére a sóstói Adrenalin Parkba, rutinszerűen készülődtünk és rutinszerűen álltunk be a rajba, ám ugyanezt tapasztaltam a rendezvény oldaláról is - ez lehet jó, de lehet rossz is. A Mátra Maratonról igazán nem lehet semmi negatívumot mondani, hiszen az egyik legjobban megszervezett hegyikerékpáros esemény, ám a jól megszokott mederben való csordogálás most nem karcolt mély nyomokat.

A három négy távot, - mert, hogy már van mini táv is – külön rajtoltatták, 10 órakor a hosszú távosok, 20 perccel később a rövid táv indulói, 10:40-kor közép táv mezőnye és 11 után 10 perccel a ministák vágtak neki a Mátra meghódításának. Ez utóbbi megfogalmazás kicsit túlzó, hisz a Kékestető leküzdése – azaz a jelképes hódítás - csak a két hosszabbik táv indulói számára lehetséges.

A rajtban körülbelül százra tettem azok számát, akik a hosszútávot választották - később kiderült, hogy még ennyi sem volt -, ami azért roppant elgondolkoztató. Hosszabb fejtegetésbe most nem bocsátkoznék, de mindenképpen megérne egy cikket a dolog, hogy miért nem jelenik meg célként a hazai montisok körében a hosszútávú maratonok teljesítése.

A rajt utáni, először aszfalton, majd a sípályán felvezető mászást az igazság emelkedőjének is szoktam nevezni, ahol feketén-fehéren kiderül, hogy ki mit pakolt a zsákba. Nyilvánvalóan nem itt dől el a verseny, de elég sok kérdésre választ lehet kapni. Az én kérdésem az volt, hogy bírok-e menni a mezőny közepével, amire egy fájdalmas tempóváltás és kemény pedálozás folyományaként pozitív választ csikartam ki.

A csúcs után jól jött a lejtő - a túlélés múlt rajta. Jól ismert szakasz ez, szeretem a nyomvályúkkal nehezített, izgalmas száguldást. Azaz csak szerettem volna, mert tavaly óta komoly átalakulások zajlottak erre és egy simára gyalult, zúzalékkővel feltöltött út vette át a korábbi helyét. Nem örültem neki. Az ezt követő köves szakasz még megvolt, bár – talán a nagyobb rutin, talán a nagyobb kerék miatt – ez is simábbnak tűnt, pedig emlékszem rá, 10 éve ez még élet-halál közötti csapatás volt, a defektet szerelő sporttársakkal övezett úton.

Váratlanul ugrott be egy frissítő elém, ahol szerintem a rövidebb távosokat várhatták, mert nem hiszem, hogy a lejtőn bárki megállt iszogatni, aki komolyan gondolja a versenyt. Nem szeretném negatív irányba vinni a beszámolót, de meg kell említenem, hogy a korábban megszokott, a rajt területre való visszatérés is nekem hiányzott, ez a kanyar is kimaradt.

Gyorsan peregtek a percek, de szerencsére a kilométerek is: 1 óra 20 perc alatt hagytam el a 30 km-es, 2 óra 30 perc körül pedig az 50-es táblát. Eddigre szinte tökéletesen egyedül maradtam, hosszú-hosszú kilométereken át nem érzékeltem senkit a közelemben. Valahol a Mátraszentimrére vezető mászáson változott ez meg, ahol a combos emelkedő összerázott néhány sporttárssal és ez egy időre döntően befolyásolta a versenyem. Történt ugyanis, hogy megpróbáltam begyűjteni az előttem haladókat, ami sikerült is, ám ehhez bőven a „húdenemesikjól” tempót kellett nyomnom, ami az országútra kiérve meg is látszott rajtam. Szerencsére jött a frissítő, ahol még nem rázódtam ugyan teljesen helyre, de egy közkútnál tudtam nyomni egy kis vizet és egy reset-et, majd jöhetett a Mátraszentlászlóra vezető hurok.

Sokat tekertünk az elmúlt években errefelé, klassz környék, jókat csapattunk – most elég kellemetlen élmény volt a máskor oly vonzó utakon való bringázás. Szerintem ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy nagyon meleg van, eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, annak ellenére, hogy bőven ittam, kezdett megfőni a fejem. Még jó, hogy megjelent a Bringabandita Pál Géza, akivel néhány mondatot válta együtt haladtunk tovább.

A Kétkerék Vendégháznál a megszokott baráti fogadtatásban volt részünk, ahol a frissítőpontok választékától jóval komolyabb ellátás várt, így néhány percre meg kellett állni. Jól is jött a kóla és a süti, hiszen Galyatető irányába egy aljas kis ösvényen kell megindulni, Géza nem is szerette, így lemaradt rólam.

Hosszas mászás, nagy huplikon le-fel, száguldás Galya-külsőre... Amikor indultam volna a kilátóhoz vetető gyökeres emelkedőnek, hatalmas robajjal kidurrant a hátsóm. Valami ismeretlen tárgy egy közel 1 cm-es vágást ejtett rajta, így érthető ha gyorsan távozott a nyomás a kerekemből, jöhetett a defektszerelés. Kb. 10 percet vett el a művelet az életemből, illetve a versenyemből, amely során 6-7 kolléga ment el mellettem. Végülis jól jött a kényszerpihenő, na nem azért mert annyira ráértem, hanem mert motivációval szolgált a továbbiakra nézve. Kb. 70 km-nél jártam, adva volt a cél: visszaszerezni a korábbi pozíciómat, ennek szellemében rongyoltam fel a kilátóhoz és borítottam rá a bringát az ezt követő nagyon szuper lejtőre.

Az, hogy ma nem eszik olyan forrón a kását viszonylag gyorsan kiderült, azaz világossá vált számomra, hogy nem fogom egy lendületből visszakapni, amit elveszettem, hanem gyötrelmesen meg kell majd érte dolgoznom a hátralévő - elsőnek pikk-pakknak tűnő - 20 km-en. Szenvedtem, mint a kutya, de szenvedtek a többiek is, és a szenvedők csatájából én jöttem ki jól, így szépen lassan visszaküzdöttem magam a korábbi pozícióm közelébe.

Egy momentumról még nem szóltam: a nyári bringaváltásom minden szempontból előrelépésnek bizonyult, bár ezt előzetesen is meglehetett jósolni. A 29-es kerék jócskán hozzátett a haladáshoz, ám a 2x10-es váltást még meg kell szoknom. Kicsit olyan érzésem volt, mintha mindig a keményebb áttételt taposnám. Tolnom nem kellett, mindent kitekertem, de ezzel az áttételtartománnyal keményebb melónak bizonyult mindez.

Ilyen hosszúnak még sohasem éreztem az utolsó 5 km-t, haladtam előre tisztességgel és kívülről ez nemigen látszott, de én belül tudtam, hogy ez most nagyon a határon van. Az emelkedőket fogcsikorgatva másztam meg, a lejtőkön meg csak kapaszkodtam a bringába és engedtem, hogy közelebb segítsen a célhoz. Nem elfogytam, hanem elfáradtam, nagy különbség. Beleraktam, ami volt bennem, így elégedetten gurulhattam át a célkapun, hisz valahol emiatt indul el az ember egy erőpróbán, hogy erőt próbáljon.

Az idei Mátra Maraton az én nézőpontomból nagy izgalmak, nagy meglepetések nélkül zajlott le. A címben jelzett rutinművelet megvolt a részemről és a rendezvény is hozta a megszokott magas nívót: azt kaptuk, amiért mentünk, a rendezvény azt nyújtotta, amit szokott, de attól nem többet.

Bár, a nap legszebb pillanata még hátra volt. Már az eredményhirdetés után voltunk, a tényleg ízletes és bőséges tésztát is elfogyasztottuk és éppen hazaindulni készültünk, amikor 7 óra kerékpározás után, a zárómotoros által kísérve, megérkezett az utolsó célba érkező, aki olyan vastapsot és bajnoki fogadtatást kapott, amit szerintem a maratont megnyerő versenyző sem. Szép jelenet volt.

Hogy jövőre megyünk-e? Naná, de bízunk benne, hogy vár majd ránk valami meglepetés! :)

Beszámoló: Fülöp Miklós
Képek: Vuelta Sportiroda, bringasport.hu/Vanik Zoltán, Molnár Tibor, Hostya Zoltán