SZEZONZÁRÓ 2010, LIPTOVSKE REVUCE, SZLOVÁKIA

HEGYIKERÉKPÁR 2010-10-07

Szakítva a hagyományokkal ezúttal nem Bogácson rendeztük meg a szezonzáró bringatáborunkat, olyannyira nem, hogy idén még az országot is elhagytuk. Viszonylagos közelsége, komoly hegyei és felfedezésre váró útvonalai (nem utolsó sorban roppant baráti árai) miatt esett a választásunk Szlovákiára. Csapatunk nagyobbik fele vett részt a négy napos eseményen. A szállásunk Liptovske Revuce-ban volt, amely egy csendes hosszan elnyúló falu - egészen pontosan három faluból álló község -, amely Rózsahegytől (Ružomberok) délre fekszik a Magas-Fátrában (Veľkej Fatry).



Csütörtök reggel keltünk útra és a viszonylag kis távolságot (Budapesttől 270 km) egy megállóval, bő 3 óra alatt megtettük és fél 11-kor már meg is érkeztünk a bérbe vett gyönyörű, mindennel felszerelt faházhoz. Egy órán belül a többi autó is befutott, így a beköltözés után el is indultunk az első túránkra. 14-en szálltunk nyeregbe és kezdtük meg, a falut elhagyva, a mászást amely egy turista úton vezetett a hegyek közé. Térképet a helyi boltban nem kaptunk, így a főúton kihelyezett Tátra térképet fotóztuk le és a fényképező kijelzőjén nagyítottunk rá, hogy merre is menjünk. Egy Hór-völgyhöz hasonlatos úton kapaszkodtunk egyre feljebb, ahol 1000 méter feletti csúcsok, az út mellett pedig patak kísért minket. Szinte hihetetlennek tűnt a gyönyörű napsütéses idő, hiszen az elmúlt évek szezonnyitó és szezonzáró rendezvényeinket rendre rosszidő kísérte (elég csak a 10 cm mély hóval betemetett tavaszi tekerésünkre gondolni).



Az út egyre meredekebbé vált. Olyannyira, hogy egy rövid hillclimb verseny után, amelyen Oszkár és Zsolti teljesített a legjobban, hamarosan tolásra, majd bringacipelésre kényszerültünk. Voltak szakaszok, ahol mint egy lépcsőn kellett fellépkedni a saras gyökerek és sziklák között hátunkon a biciklikkel. A gerincre éve összevártuk egymást, majd kollektíven megnéztük, hogy Gaál Tomi hogyan javítja meg a cipelésben szerzett defektjét. Rövid tekerés után újra toltunk, egy szintén elég morcos emelkedőn, majd avarral fedett izgalmas ösvény következett, ami egy nagy rétre vezetett. Itt megpillantottuk a Ploská csúcsát, amit kizárólag sárga, búzaszerű, fél méteres fűféle borít, amely gyönyörű látványt nyújtott.







Lassan mókuskerekezve haladtunk egyre feljebb. Az erősebbek előre mentek, a fotózók, nézelődők és a lassabbak a végére maradtak, így több kilométer hosszan elnyúlt a csapat. Egy menedékházat érintve először az 1340 méteren fekvő Chyžky-t értük el, amely egy gerincút alsó pontja, majd szép lassan mindenki felküzdötte magát a Ploskára, amely 1532 méteres magasságával a napunk csúcspontja lett. A lejtőzés megkezdése után, egy elágazásnál (Sedlo Ploskej 1396 m) kettévált a csapat. A fáradtabbak a sárga jelzésen indultak hosszú lejtőzésre a falu irányába, míg a kalandvágyók egy csúcs megkerülésével próbáltuk ugyanezt megtenni. Nos, a sors nem akarta így és ismét csak tolás, csúszkálás, gyökéren bukdácsolás lett a vége, ahol több esést is bemutattunk. A legemlékezetesebb talán Balu produkciója volt, aki a meredek hegyoldalon háttal lefelé szökdelve próbálta visszanyerni az egyensúlyát. 







Hosszabb-rövidebb szakaszokra azért sikerült nyeregben is maradni, ám voltak olyan részek lefelé is, amely egy gyalogtúra résztvevőit is megizzasztották volna. Végül azért sikerült dózer útra érni néhány kilométeren át száguldani a völgybe. A szürkület érkeztével a hőmérséklet 8-10 fokkal esett, így jól volt visszaérni a faluba, ahol a házunk mögött folyó patakban a sár nagy részét lemostuk a gépekről. Közben egy újabb autóval megérkeztek a később indulók is. Este közös, projektorral falra vetített mozizás keretében megnéztük a Nem vénnek való vidék című filmremeket és az aznapi fotókat, majd lassan nyugovóra tértünk.





A pénteki második napon 10 órás indulást beszéltünk meg, így mindenki kedve és tempója szerint ütemezhette az ébresztőt. Többen meglátogattuk a helyi CBA boltot, ahol elképesztő árakon vásárolhattunk, (pl.: 1 pár kolbász 1,20 €, 1 zacskó chips 0,20 €, dobozos Zlatý Bažant 0,60 €, stb.) így 2000 forintnyi euróból komplett bevásárlást lehetett intézni.



19 fős csapattal vágtunk neki a második túránknak, amely ezúttal lejtővel kezdődött és a Donovaly felől Ružomberok irányába haladó főutat vettük célba. Néhány kilométert az országúton haladtunk, mielőtt megtaláltuk a kerékpárutat. Kijelenthetjük, hogy a szlovák autósok semmivel sem előzékenyebbek a hazaiaktól, sőt a zebránál vagy a főutat keresztező kerékpárútnál még halvány lehetőségként sem merült fel, hogy bárki elsőbbséget fog nekünk adni.



Első célpontunk Vlkolinec volt, amely 45 jellegzetes zsindelyes paraszti házból álló hegyi falu, mely szinte változatlanul megőrizte a jellegzetes hegyi falvak építészeti és kulturális sajátosságait, erre tekintettel szerepel a világörökségi helyszínek listáján. Vlkolinecet az útikönyvek a Felvidék leglátványosabb hagyományos építkezésű településeként emlegetik. Nem skanzen, hanem lakóhely, ahol ma is élnek, ennek ellenére 2 eurós belépőt kérnek a falu határában felépített pénztárnál.



Vlkolinec



A falut meredek betonúton vagy gyalogösvényen lehet megközelíteni, közülünk többen az ösvényen feltekerés mellett döntöttek. Miután körbenéztünk és megpihentünk a faluban, folytattuk az utunkat egy köves ösvényen fel a hegyre Malinô Brdo felé, ami egy sícentrum 961 méterrel a tengerszint felett. A célunk az itt található Specialized Bike Park legfelső pontja volt, ahova egyébként a hegy másik oldaláról Ružomberok felől felvonó szállítja a ridereket májustól októberig. A 2009-ben nyílt parkban alapból három nehézségi szintű pálya áll a bringások rendelkezésére, amelyek több átkötő szakasszal tovább variálhatók. A legdurvább downhill-eseknek szánt szakasz 2,2 km alatt esik 400 méter szintet.







Malino Brdo Specialized Bike Park

A csapat nagyobbik része a „Modry Zamat” névre hallgató kettes pályát választotta, gondolván, hogy ez nem jelenthet gondolt. Nos, jelentett... Összességében fantasztikus élmény volt a 3 km-es pálya leküzdése, ám voltak kanyarok, amikkel meg sem próbálkoztunk. Néhány alkalom után egyébként a kék pálya minden szakasza vállalható lenne, ám elsőre egy-két ív meredeksége és lejtési szöge sokkolónak tűnt. Végül mindenki épségben leért és a pálya tövében vártuk meg egymást, hogy vaskos vigyorgások közepette beszéljük át az élményt, amit a pályán való leszáguldás okozott. (Videok a „Modry Zamat” pályáról cikk végén)









Innen legurultunk Ružomberok belvárosába, ahol rendesen megnéztek minket a helyiek, mi pedig a csinosabb helyieket. Egy órás pihenőt tartottunk, mialatt elpusztítottuk egy pizzázó teljes pizza készletét, majd újra nyeregbe szálltunk, hogy felmásszunk Likava várához, ami gyalogúton egy óra járásnyira van a város felett. 



Likava várát (Likavský hrad) az XIII. században kezdték építeni és egy Lengyelországba vezető jelentős kereskedelmi útvonal és a Vág folyón át vezető átjáró őrzése volt a feladata. A Hunyadi család a 15. század második felében fokozatosan átalakította és kiszélesítette az eredeti vármagot és felépítette az ún. alsó várat. A 17. század második felében a Thökölyi család befejezte a vár megerősítését, azonban a 18. század elején ez sem mentette meg a várat. Rákóczi Ferenc visszavonuló seregei azt 1707-ben lerombolták. A vár fokozatosan pusztulásnak indult és rommá vált. Az utóbbi évek terjedelmes rekonstrukciós munkálatai után a Hunyadi-torony megnyílt a nyilvánosság számára és Likava várának történelmét ismertető kiállítást rendeztek be benne.





A kínzó, a kínzott és a szurkolók...



A vár kapujában egy kedves úr várt minket, aki miután begyűjtött fejenként 0,5 eurót felvezetett a Hunyadi-toronyba, ahol Oszkáron és Ancsán bemutatásra kerültek mindenféle középkori kínzóeszközök. Ezzel a látnivalók sora véget is ért. Még fényképeztünk egy kicsit romok között, majd a várost érintve elindultunk vissza Liptovskébe. A hazaút jelentősebb eseménye egy sajnálatos baleset volt: a várban Kövér Laci által megkínzott Ancsa nem vette észre a kerékpárút közepén oszlopként lebetonozott vonatsínt (!) és frontálisan ütközött vele. Nem részletezném a csúnya esést, de mint később kiderült egy borda és egy kézujj tört el a balesetben.



Likava vára



55 km-es túránkat este egy helyi étterem kocsmában vezettük le, ahol korhely leves szerű „kapuszta soup”-ot ettünk 1 euróért, és a csapat fele-fele arányban rántott sajtot illetve gordon bleu-t választott, amiért 2,5 és 3 eurót kértek. Sörrel, üdítővel kétfogásos vacsorával együtt 9 főre 52 eurót (~14300 Ft) fizettünk. Na, ez a nem mindegy! :-) A házba visszaérve a többiek már kivetítőn nézték a Becstelen bringantykat, amit képnézegetés és Sly Stallone The Expendables című brutál mozija, majd alvás követett.



A szombati túrára 3 fővel csökkent a létszám. Laci és Szabi tervezetten indultak haza, míg Ancsa kényszerűségből a sérülései miatt indult Magyarországra. A 16 fős csapat a 4 km hosszú falun keresztültekerve indultunk ismét az emelkedőknek. Az árnyékosabb völgyekben 3 fok körüli hőmérséklet volt és itt-ott a hajnali fagyok nyomai is látszottak. Jó minőségű dózer úton haladtunk és kapaszkodtunk egyre feljebb, amíg elértük a térképen kinézett piros jelű turista utat. Az első néhányszáz méteren szinte végig vittük a bringákat a mély avarban le-föl hullámzó, sziklákat kerülgető úton.



Néhányan úgy gondoltuk, hogy ez az útvonal nem a legjobb választás és tanulva a csütörtöki hasonló ötletekből, inkább visszatértünk a dózer útra, ám előtte megbeszéltük a továbbhaladókkal, hogy hol találkozunk ismét. 8-8 fővel két irányba indultunk, mi jó minőségű úton előbb 3 km-t másztunk, majd 3-at lejtőztünk, míg elértünk a szerintünk megbeszélt helyre. Fél óra múlva már tudtuk, hogy nem ott vagyunk, illetve azt is, hogy a csapat másik fele térképpel sem talált oda ahova kellett volna, így nem erőltettük a találkozást, azért sem mert ekkor már vagy 15 km-re voltunk egymástól. Mi térkép nélkül a megérzéseinkre hagyatkozva haladtunk tovább és szerencsés napunk lévén csupa jól tekerhető, izgalmas úton és ösvényen haladtunk. Egy 500 méter szintet elvesztő lejtőzés után lakott településre bukkantunk, amely Staré Hory névre hallgatott és éppen a annak az ezerméteres hegygerincnek a túloldalán volt, mint a lakhelyünkül szolgáló falu.





Staré Hory-ban találtunk egy köztéri térképet, amin belőttük a helyzetünket, telefonon egyeztettünk a másik csapattal, akik ekkor már Donovaly környékén tekeregtek. Egy 4 km-es közúti mászás következett Dolny Jelenec irányába, majd balra letérve nekivágtunk a gerincre vezető mászásnak, Nyugodt tempóban haladtunk és közel egy óra folyamatos mászás után értük el az 1020 méteren lévő átjárót. Mielőtt a lejtőre dőltünk volna összevártuk a komótosabban érkezőket, hogy együtt robogjunk a mélybe. Aki járt már a Salzkammergut Trophy 110-es távján és Rosalmból gurult már le Gosauba, az tudja milyen úton rongyoltunk a völgybe. Fehér murvás jó minőségű úton eresztettük a paripákat, ahol egyenes-visszafordító, egyenes-visszafordító követte egymást folyamatosan, amely végül egy vízesés mellett, két szikla között, egy hídon át a város főutcájába futott bele.



A házhoz visszatérve kiderült, hogy a másik fele a csapatunknak tovább osztódott és négyen hamarabb lejöttek, míg négyen mindig úton voltak. Végül befutott mindenki és újabb baleset tényét vehettük tudomásul, amelyben ugyan személyi sérülés nem történ, ám egy bringa csúnyán pórul járt. Tominak ugyanis sikerült egy frissen kátrányozott gödörbe belehajtania, úgy, hogy a még folyékony kátrány vastagon összecsapta a telót, a vázat és jócskán beleragadt a gumiba is. Hogy mi lesz a technikával? Nos, egyenlőre nem tudni, annyi biztos, hogy ott nem sikerült semmivel leszedni a fekete ragacsos trutyit a bicikliről. 



A kettévált csapat másik felének élményei Pásztor Laci tollából:

A szombati túrán mikor kettévált a csapat a "bevállalósabb" fele folytatta a sziklamászást kézben vitt kerékpárral. Hamarosan viszont vége lett a meredek emelkedőnek és felváltotta egy meredek lejtő. 10 méter tekerés, gurulás majd 10 méter lefelé csúszkálás stoplis cipőben. Voltak páran, akik megpróbáltak végig nyeregben maradni, de nekik sem sikerült. A lejtő alján megvártunk mindenkit majd rövid tanácskozás és az arra sétáló két túrázótól kapott információk alapján folytattuk utunkat egy már járhatóbb lejtőn. Hamarosan viszont vége lett ennek az útnak, zsákutcába tekertünk. Sebaj gondoltuk, legalább lesz idő Kövér Laci defektjének elhárítására, amíg megtaláljuk a helyes ösvényt.

Némi tekerés és térkép nézegetés után megláttuk a helyes utat is. Nem volt messze tőlünk csak kb. 20 méterre, viszont ezen a 20 méteren 20 métert emelkedtünk, amit csak kézben cipelt bringával lehetett teljesíteni. Innen egy egynyomsávos keskeny úton haladtunk tovább a hegy oldalában. Jobbra meredek emelkedő balra meredek lejtő a sávban nedves gyökerek. Volt aki élvezte ezt az utat, volt aki kevésbé. Pár kilométer után elértünk egy kis tisztást házikóval és itt megvártuk a lemaradtakat. Próbáltuk telefonon beszélni és pozíciót egyeztetni a csapat másik felével, de nem jártunk sikerrel. Közben mindenki evett-ivott. Kövér Laci itt megmutatta, hogy kell csokit bicskával enni.



Jóllakottan indultunk lefelé megpróbálva megtalálni a többieket és egy kis telefon térerőt. Az egyik elágazásnál Gaál Tomival és Bálinttal felfelé indultam hátha rálelünk a helyes turista jelzésre, amit Mikiék említettek, Röfiék pedig a lejtő irányába indultak ugyan ezen cél érdekében. Meredek aszfaltos út következett, melynek mentén elszórtan kisebb házak álltak. Bálint visszafordult, mert nehezen bírta a 10% feletti emelkedőt. Tomival felértünk egy elágazásig, de itt elvesztettük a már megtalált jó jelet így mi is visszafordultunk. Este derült csak ki, hogy alig pár száz méterre voltunk a másik csapattól. A lejtő alján, ami a Donovaly-ba tartó főút volt megbeszéltük, hogy az út mellett haladó kerékpárosoknak kijelölt úton elérjük Donovaly-t és majd ott meglátjuk a további útirányt.

A felfelé vezető menetben csak Bálint láncleesése és az ebből adódó egy helyben történő elesése volt említésre érdemes. Gyors bringa és az elgörbült váltófül javítása után már indultunk is tovább. Donovaly-ban a fáradtabb része a csapatnak Kövér Laci, Juhász Peti, Bálint, Nyerges Zoli a főúton való hazajutást választották. Gaál Tomi, Röfi, Oszi és én még belevágtunk egy kis kerülőbe. Aszfaltos utunkat hamarosan felváltotta egy erdei út, ami helyenként mély sárral marasztalt bennünket. Szokás szerint a túrista jelölések keresgélésével telt az időnk, de végül is több cipelős részt is túlélve felértünk a hegy tetejére.



A tetőről először egy szélesebb nyomsáv majd egy igen keskeny út következett a hegy oldalában haladva. Persze a szokásos dagonya és Oszi már hiányolt őszinte ékesszólása ellenére elértük a keresett dózerutat, ahonnan már csak lejtő következett. Utunkat csak egy menet közben fellelt 2. világháborús emlékműnél szakítottuk meg pár percre egy fotó erejéig. Innen igen nagy tempóban száguldoztunk lefelé és így hamar elértük a Ružomberok felé vezető főutat. Tominak ezen az úton sikerül a kátránnyal teli lyukba beleesnie. Hazáig már nem történt semmi így a napi távolság amit megtettünk kb 62 km lett. Otthon már vártank ránk a többiek az aznapi élménybeszámolóval és fotókkal.

Estére borozás - és nem árulok el titkot – filmnézés volt a program, előbb a Tükrök című gagyi horrort, majd az Excsajok szelleme című vígjátékot néztük meg, amelyben a próféta szavait minden férfi néző csak úgy szívta magába:-). Végezetül lefekvés előtt Oszkárral, Alexszel és Bálinttal úgy egy óra tájban még megdörrentettünk néhány klasszikus nótát Toto, Ozzy, Lita Ford és a Steppenwolf részvételével.



A vasárnapi napra fürdőzés volt tervezve a közeli gyógyfürdőben, ám páran mégis a bringázás mellett döntöttünk. Végül öten ültünk bringára és indultunk a falut a lejtőn elhagyva Liptovská Osada felé, ahol a bringaútra fordulva haladtunk Ružomberok felé egy zöld jelölést keresve, amelyet meg is találtunk. A jelzést követve 400 méternyi szintemelkedést küzdöttünk le (650 méterről 1050-ig emelkedve), majd mikor lejteni kezdett az út némi bizonytalanság költözött belénk, ugyanis a térkép szerint 1200, sőt 1500 méterig emelkedett volna az út. A lejtők nem akartak fogyni, mi pedig rohamos tempóban haladtunk és veszítettük el a megszerzett magasságot. A távolban láttuk, hogy építmények felé közeledünk, így némileg megnyugodtunk, hogy hamarosan kiderül, hogy hol is vagyunk. Természetesen, nem ott ahol gondoltuk.







Nyomozzuk a helyes irányt...

A térképet alaposabban megnézve, láttuk, hogy már az indulásnál elrontottuk a dolgot és végül a két nappal ezelőtt már érintett Vlkolinec közelében lyukadtunk ki. Innen már ismervén az utat, előbb aszfalton leszáguldottunk a Donovaly felé haladó főűtra, ahonnan bringaúton tértünk vissza Revucéba vezető mászáshoz. A bringaúton a bebetonoztt sínnél, ahol Ancsa két nappal korábban balesetet szenvedett, egyperces néma megemlékezést tartottunk, levett bukóval a mielőbbi gyógyulásra gondolva:-) Délután kettő fele értünk vissza a házhoz, ahova azóta visszatértek a fürdőzésből a többiek és készülődtek a hazaútra. Gyors tusolás, pakolás és három óra felé egy búcsúcsoportkép elkészítése után mindenki hazafelé vette az irányt.



Néma megemlékezés a balesetről...



Azt gondolom, hogy az idei szezonzárónk minden tekintetben tökéletesre sikerült: gyönyörű helyeken jártunk és szereztünk új élményeket. Ezúttal az időjárás is a kegyeibe fogadott minket, nem beszélve róla, hogy a szállás, éttermi és a bolti árak csekélysége kompenzálta a távolságból adódó útiköltséget, sőt összességében kevesebb pénzből kihozható egy hasonló szlovák túra, mint itthon. Azt, hogy jövőre visszatérünk-e, meg döntsék el maguk a résztvevők… Nos? :-)



Ezúton szeretnénk megköszönni a támogatóinkank - a Merkapt Épületgépészeti Kft.-nek, a Cseke Kerékpár Értékesítő Zrt.-nek, a Pannon Set Kft.-nek, a Riello Hungary Zrt.-nek és az FNT Projekt Vegyipari Gépészeti Kft.-nek a 2010-es évre nyújtott segítséget.

Beszámoló: Fülöp MIklós
Fotók: Csete Sándor, Röfler Tamás, Fülöp MIklós