XV. DUNA MARATON

HEGYIKERÉKPÁR 2014-07-06

Indítsuk a Duna Maraton beszámolóját, rendhagyó módon, egy rövid szerkesztői előszóval. Történ ugyanis, hogy a verseny utáni napokban egyik rajthoz álló csapattárstól sem érkezett írott anyag, amit szóvá is tettem. Ennek az lett a vége, hogy most nem egy, hanem három beszámolót olvashattok végig: Viki a rövidtávon, míg Laci és Zézó a hosszúról gyűjtött élményeit írta le.

1. fejezet

Mint minden évben július elején, a magyar montis társadalom nagy része idén is Visegrádra látogatott, ugyanis 2014. július 6-án került megrendezésre a XV. Duna Maraton, amely a Top Maraton sorozat második állomása is volt. A résztvevők három táv közül, 31, 70 és 91 km megtétele között választhattak.

Hogyan is lehetne röviden, általánosságban összefoglalni a versenyt? Nemzetközi mezőny, kisebb változtatások a pályában, a szokásosnak mondható hőség, pár új próbálkozás a szervezés tekintetében, és új remények a versenyzők részéről.

Most pedig kicsit részletesebben, a saját szemszögemből: két hét betegség és egy heti lábadozást követően álltam rajthoz, a körülményeknek megfelelően rövidtávon. Meglehetősen jónak bizonyult a távválasztás, mert középtávon biztosan sikerült volna összetalálkozni a kaszás emberrel. Na de kezdjük az elején!

Vasárnap kora reggel indultunk Veszprémből és nagyjából 2,5 óra utazást követően megláttuk a visegrádi várat. Szerencsére nem kellett sorba állni a rajtcsomagért, hiszen az „ügyeletes rajtcsomag átvevők”, Szilviék már szombaton megoldották ezt a csapat azon tagjai számára, akik éltek a lehetőséggel. Így tehát könnyen és gyorsan hozzájutottam a rajtszámomhoz, amit ezúton is köszönök! Nem sokkal ezután már minden a helyén volt, egy kis bemelegítés és már kezdődhetett is a móka.



Rajtnál természetesen nem maradhatott el a jól megszokott Fire, ami biztosítja az adrenalinszint-emelkedését. Gondolom, megoszlanak a vélemények, de nekem tetszett a pálya, kimondottan örültem, hogy végre nem sárban kell dagonyázni. A pálya jelölése is teljesen egyértelmű volt, a helyes irány mindenhol jól látható. Mondjuk azért el tudtam volna viselni 6-8 fokkal alacsonyabb hőmérsékletet, na de ne legyen telhetetlen az ember!

Az első emelkedő nagyon nem esett jól, meleg is volt, gyötrelmes is volt, de legalább ilyenkor érzi az ember, hogy miért is csinálja mindezt! Sajnos később sem változott a helyzet pozitív irányba, de nem is számíthattam semmi jóra, így hát örültem, mikor végre áthaladtam a célkapun.

Nem szeretnék csatlakozni azokhoz, akik az újonnan bevezetett „svédasztalos” ellátást kritizálták, de tény és való, hogy - a látottak alapján - van még mit javítani a dolgokon!
A rövidtávhoz rövid beszámoló dukál, hosszabbat majd, ha sikerül újra felnőni az elit távhoz!
Mindent összevetve jó kis verseny volt, jövőre veletek ugyanitt!

Beszámoló: Felföldi Viktória

2. fejezet

Az idei Duna Maraton előtt pár nappal keresgéltem otthon és véletlenül a 2008-as, R betűvel kezdődő rajtszámom akadt a kezembe. Az első maratonom rövidtávon. Az időeredményemre már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon elfáradtam. Azóta eltelt pár év és a kipróbált középtáv után az elmúlt 4 évben már hosszútávon indultam, de mindig fáradtan érkeztem meg. Ez állandósult csak. :-)

A csapatból még Zézó és Hajtány Miki választotta a hosszabbik távot, Szilvi és Buki közép, Viki, Szabi és Tomi pedig röviden tette próbára magát. Ami közös volt, az a meleg, még éppen elviselhető szinten.

Mindenki a csapatsátornál gyülekezett, amelynek feladatát mostanában a Hajtány mobil és sátor látja el. Köszönet ezért Szilvinek és Mikinek, akik épp a reggelijüket fogyasztották, amikor odaértünk. Beszélgetés, öltözködés, melegítés és már indult is a hosszútáv mezőnye.

A start után nem sokkal a felvezető kocsi megállni kényszerült és vele a teljes mezőny is, mert az egyik kereszteződés előtt egy autó keresztben állt és így elzárta a mezőny útját. Jöttek is a jobbnál jobb bekiabálások ezzel kapcsolatban. :-) A problémás autó elgurulása után újult lendülettel vágott neki a csapat a hátralévő 91 km-nek.

A katlanként melegítő várfalakat letudva, hamar egy aszfaltos részen találtuk magunkat, de ennek is hamar vége lett és betértünk az hűs erdőbe. Furcsa mód sokáig együtt mentünk vagy 15-16-an, Pilisszentkeresztig. Innen már szétszakadt a társaság, ám kibővült a középtáv elejével. Dobogókőre felérve frissítés, evés és indulás tovább a hurokra. Sajnos ezen a szakaszon a hányinger kerülgetett, ami a sípálya előtt szerencsére elmúlt, de addig sok idő telt el.

Pálosi Zolival (Focus Team) és és Bihari Tibivel (Szeged) kergettük és előzgettük egymást felváltva, ami változatossá és hajtóssá tette a tekerést. Ez a trió a Dömörkapu felé vezető aszfalton szakadt szét. Tibi gurult a leggyorsabban és meg Zolit a balra felfelé tartó sóderesen előztem meg végérvényesen.

Ettől kezdve, utolérve a középtáv végét, egyedül mentem a célig. Szerencsére innen több volt a lejtő, mint az emelkedő, de azért pihenni nem lehetett. A célba érkezve szomorúan tapasztaltam, hogy a beígért svédasztalból, csak az asztal volt meg. Volt ugyan alma, meg uborka, de azért az nem elégíti ki az éhes versenyző igényeit. Szerencsére a csapatsátornál vigasztaló szavakra leltem és egy gyógyír mindenre.

Beszámoló: Pásztor László

3. fejezet

A szilvásra nem sikerült felkészülnöm megfelelően, ezért most több energiát mozgósítottam és gondosan felkészültem, összepakoltam. A Visegrádra megérkezés és traccsparti után elkezdtem melegíteni és meglepve tapasztaltam, hogy szinte mindenkit láttam pörgetni a verseny előtt.

A start után a szokásos meglódulás, majd 1 km után állóra fékezés. Egy autós úgy állt meg, hogy elfoglalta a teljes utat. A kis közjáték után ismét megindultunk. Mentem a magam megszokott tempójában és úgy éreztem, hogy egy kicsit jobban megy mert a középtáv eleje is később ért utol a szokottnál. A szentlászlói frissítőnél ismét fergeteges hangulat volt. Jött a  aszfaltos száguldás, majd a patakátkelés után az utált mászás, amely rendszerint kiborít, mert ez az emelkedő túrázáskor a kedvencem, azonban versenyen mindig elbénázok valamit és tolhatok egy jó darabon.



Dobogókő után jön az erdészeti út lefelé, amit a mintha csak hosszútávosok szívatására találtak volna ki. Lehet rajta 40-50-nel száguldani, azonban 5-700 méterenként tartogat valami meglepetést, ami miatt gyakorlatilag állóra kell fékezni a bringát pl. farönk, szikla, vagy éppen egy szép nagy gödör.

A Szentlélek után elkapott a zápor, ami viccesé tette az utat, mert a tetején lett egy nagyon  vékony csúszós réteg, amin sikerül egy kanyarban elfeküdnöm. Szerencsére nem lett semmi bajom és a bringám is megúszta, nem úgy mint Lizán Peti barátom, akinek a lábán és a fején zúzódások-vágások éktelenkedtek, az egyik ujja kificamodott és a sisakja is ketté tört. Ő itt adta fel.



Lassan utolértem az egyik kollégát, akit egészen Dobogókőig üldöztem, azonban a köztünk lévő 200 m sehogy sem akart csökkenni. Végül a sípályán értem utol, ő a tekerést választotta, én a tempós gyaloglást: az emelkedő tetejére lett 200 m előnyöm. :) Ekkor már nagyon vártam a lejtőzést és az általa okozott élvezetet. A lejtőn még odaadtam a pumpám egy sporinak, akinek tönkre ment a sajátja, majd elkezdtem begyűjteni az előttem haladókat. A szentlászlói frissítőt elhagyva, a patakátkelés után rögtön észre vettem, hogy szitál a hátsó kerekem. Tudtam kérni egy pumpát, amivel azonban nem mentem semmire, mert a lötyi nem fogta meg a lyukakat, amiből két szúrt és egy szakadt volt.



A pumpát visszaadtam és elkezdtem tolni a bringát a frissítő felé, ami kb. 2 km-re volt. Időközben visszakaptam a saját pumpámat, amivel szintén nem tudtam felfújni a kerekem, és később sem sikerült a műhelypumpával sem a frissítőnél. Ekkora már annyi időt elszüttyögtem, hogy elkezdtem letolni a bringát az aszfalton. Először Bencz Zoli állt meg, hogy levigyen, de látván, hogy nem igen fértem volna be bringástul, inkább csak megköszöntem a kedvességét. Kb. negyed óra múlva a Káldi Tomi-Cséri Szilvi páros fordult meg és nyomtak egy patront a hátsó kerékbe, amivel a löttyi már hajlandó volt együttműködni és le tudtam gurulni a rajt területre. Ezúton is köszönöm a kedvességüket! Beérve szívesen ettem volna valamit a beígért svédasztalról, azonban egy árva alma maradt csak rajta.

Volt még egy apró mozzanat a végére, ami megkoronázta a napot: sikerült járó motorral bezárni a kulcsot az autómba. Szerencsére a Hajtány Szílvi és Miki nem hagyott magamra és megvárták velem, amíg egy nagyon ügyes és népszerű ember kinyitotta a kocsimat, akinek a nevét - saját kérésére - fedje homály.
Sajnálom, hogy nem tudtam befejezni a versenyt, mert az átlagom sokkal jobb volt, mint az elmúlt években, és végre élveztem is a Duna Marcit, egész a defektemig.



Még egyszer köszönöm a sok segítséget, amit a csapat- és sporttársaktól kaptam!

Beszámoló: Keczkó Zoltán

A 2014-es Duna Maraton krónikájához feltétlenül hozzátartozik a rövidtávon induló csapattársak jó szereplése, míg Háden Tomi kategóriájában 7. lett, addig Imre Szabi egy ezüstöt zsebelt be, amihez ezúton is gratulálunk nekik.  

Fotók: Kenyeres Zsolt, Ladányi Miklós, Borsa Miklós