AZ ELSŐT SOSEM FELEJTI EL AZ EMBER...

HEGYIKERÉKPÁR 2015-06-14

Még csak egy hete volt Orsi és Szabolcs esküvője (puszilom őket innen is :)), még le sem ülepedett az egész, még ki sem aludtam magam rendesen azóta, de már jött a következő adag. Hullámokban tör rám, jutnak eszembe a dolgok, néha már majdnem a könnyeimmel küzdök. Tegnap hazafelé az autópályán volt az egyik legdurvább ilyen, egyedül, a semmibe autózva rohantak meg az emlékek. Válogatás nélkül. Volt ott minden, gyerekkori élményektől kezdve az esküvőig. Hosszú út volt Pesttől Veszprémig, de onnantól kezdve is, hogy megvehettem az első montimat és ahol most vagyok.

Sokat gondolkodtam az év elején, hogy hogyan álljon össze az idei versenynaptáram, alapvetően azt céloztam meg, hogy minél több új versenyre szeretnék eljutni, kettő-három klasszikus mellett. A nagyobb versenyeken szokni a távot, tempót, a kisebb versenyeken pedig minél jobb helyen végezni. Tanulni, hogy mit, hogyan, mikor érdemes, taktikailag nem vagyok túl gyakorlott. Nem annyira titkos célom, nem is célom, inkább csak vágyam volt, hogy szeretnék majd valahol dobogón végezni. Ennek tudatában is kezdtem keresgélni a versenyeket. Egyéni dobogóm még sosem volt, mindig "csak" csapat a 24 óráson. Szerettem volna végre megtudni, hogy ez milyen.

Csapatban nekem valahogy könnyebb. Nem magamért küzdök, nem a saját céljaimért. Az egyéni már másfajta kihívás. Itt nagyrészt csak én vagyok, főként rajtam múlik, hogy sikerül-e. Ha fáj, talán könnyebben mondom, hogy nem megyek tovább. Ha történik valami, talán megint könnyebben mondom, hogy ennyi. Nem szoktam ilyesmit, de talán könnyebben jön. Most fájt, de mentem tovább. "Muszáj" volt.

Még valamikor a tél vége felé szólt Panni, hogy lesz egy verseny Bánkon. Gondolkodtam rajta, hogy induljak-e, de ő ezt egy laza "jössz!"-szel elintézte. Innentől kezdve ott volt a dátum, Crosskovácsi után egy nappal, június 15., vasárnap. A Hero-ig akkor már csak két hét lesz hátra - teljesen jó az időzítés. Nem lesz nagy megmozdulás, Nagykovácsi elviszi a magyar élmezőnyt, talán még labdába is lehet rúgni, és esetleg ha valami sérülés is közbejön, még mindig van két hét összekaparni magam. Nem mellesleg Bánkon még sosem jártam, még a csobbanás lehetősége is motivált egy nagyon kicsit.

Nem volt egyszerű menet, majdnemhogy a meccselés része volt a legkönnyebb. Az előzetes pályakiírás 2x25 km-ről szólt, ebből a verseny előtti héten 2x30 lett. Majd a helyszínen 2x32 km. Persze a legnagyobb kánikula is mikor volt esedékes? Pont ezen a hétvégén... Hab a tortán volt még a kialvatlanság, a túlórák a munkában és egy keményebb edzéshét. Szokták mondani, hogy innen szép nyerni. Tényleg az. Első kézből tudom ezt alátámasztani.

A lejutás ehhez képest sétagalopp volt. Időben ott volt mindenki a találkozóhelyen, Szilvi, Panni, HajtányMester és jómagam bevackoltuk magunkat a Mobilba és irány Bánk. Közben sikerült egy rövidet is szundítani a bokros csapatteendők mellett. Szervezkedünk, szervezkedünk... :)

 Balaton közeli lakosként nekem felüdülés volt a kis település a kis tavával és a kis hegyeivel. Sokan voltak, de mégsem volt tömeg. A montis mezőnyre ez már kevésbé volt igaz. Mármint tömeg nem volt, de sokan sem voltunk. Inkább kevesen. Vagy harmincan, abból is minimum húszan a rövidtávon.

Ment is a matek, hogy akkor hányan leszünk a hosszún. Szerencsére az egyik rendező föltette ezt a kérdést a mezőnynek, így lehetett látni, hogy kire kell figyelni. Hajtány Mikit tudom, hogy nem egy rakéta, de Fülöp Mikit is megroppantotta múlt héten a Szilváson, úgyhogy őt nem szabad leírni. Ez tiszta volt. Mást viszont nem ismertem. Volt még egy srác az X2S-ből, ő tűnt „olyannak” akire tapadni kell. Kellett is.

Az első egy-két kilométeren még együtt ment egy kb. hat-nyolc fős társaság, hosszúsok, rövidesek vegyesen. Majd megléptünk hárman, Ibrányi Attila, aki röviden ment, a srác az X2S-ből és én. Attila pörgetett, de harmadik társunk keményen taposott. Szó se róla, haladt is. Az első komolyabb, napsütötte emelkedőn néztem a terhelést az órámon és úgy döntöttem ez ma sok lesz. Nem tudok 170 fölötti pulzussal három órát végignyomni ilyen időben, nem kell nekem a hőguta. Vissza is vettem egy "kényelmes" tempóra, hogy azért haladjak is, de meg is maradjak a végére. Egy ideig még láttam előttem a párost, de az erdőkbe érve már eltűntek a szemem elől.

Egyszer-kétszer hátranéztem, hogy jön-e valaki, de égen-földön senkit nem láttam. Már itt bevillant, hogy magányos három órám lesz. Eredményre itt még nem nagyon mertem gondolni, túl sok volt a "ha". Úgy voltam vele, hogy becsülettel végignyomom, azután majd kiderül mi lesz. Ahogy ezen merengtem, meglátom a hossztávos társunkat a pálya mellett szerelni. Valahol összeszedett egy defektet. Kérdeztem, van-e nála minden, meg tudja-e javítani, bólintott, hogy igen, menni fog.

Írhatnám, hogy innentől mentem ing-gatya, de hazudnék. Egy kicsit talán emeltem a tempón, viszont amit innentől a lefelékben műveltem, az nem volt semmi. Kicsit elgurult a gyógyszer, rongyoltam át tökön-paszulyon, akkor én voltam Danny Hart! :D

Figyeltem evésre-ivásra, de még így is azt éreztem, hogy kezdek kicsit túlhevülni az első köröm végére. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy legyen inkább a rövidtáv, de nem nagyon tetszett az ötlet. A fordítónál gyors kulacstöltés, most már vízzel, egy fél banán, egy majdnem elgázolt rendező és már mentem is ki a második körömre. Locsoltam közben a lábaimra és a tarkómra, hogy hűtsön és úgy tűnik bevált. Kicsit magamhoz tértem, de azt éreztem, hogy ez a tempó már nem ugyanaz. A pulzus rendben volt, de érezhetően lassultam. Ekkor egy kicsit már nézelődtem hátrafelé is. Még mindig sehol senki.

Nemrég beszélgettünk Jucival, hogy ő jobban szeret elöl lenni, mert őt az hajtja, menekül előre. Én viszont eddig sosem voltam ebben a helyzetben. Mindig én küzdöttem, hogy tudjak tapadni valakire, illetve be tudjam darálni. Saját magamtól nem szoktam olyan erős tempót menni, de most valahogy mégis megmaradt valami kis lendület. Ez is egy teljesen új tapasztalat volt. Volt egy kis elkavarásom a végefelé, de nem estem pánikba. Az utolsó lejtőre fordulva meg már tudtam, ez most megvan. Végre. Az első első helyezésem.

Nem volt frenetikus, nem volt mindent elsöprő érzés, inkább elégedettség. Megvan. Örültem neki, még mindig örülök. Annak viszont egy kicsit jobban örülök, hogy mindenki rendben beért közülünk. :) Nagy küzdelem volt mindannyiunknak, de egy-egy mosolyra még így is futotta a végén. A tóban hűsölve már főleg.

Írtam már a FB-os zárt csoportunkba is, hogy ez a győzelem nem csak az enyém, hanem mindenkié ott a csapatban. Mindenki benne van, mindenki hozzátett egy kicsit, nap mint nap, évről évre. Ezért tartok ott, ahol tartok, ettől vagyok az, aki vagyok.

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint