CAPRINE SZILVÁSVÁRAD MARATON

HEGYIKERÉKPÁR 2009-05-30

Elsőként lássuk a hivatalos részt:

Az idei T-Mobile Top Maraton hegyikerékpáros sorozat első állomására, a Caprine Szilvásvárad Maratonra rekord számú (több, mint 1600) kerékpáros nevezett, de a kegyetlen időjárás miatt mégis csak kb. 1200-an álltak rajthoz, ami azért így is nagyon szép szám. Szombaton a helyszínre érkezők még reménykedhettek a sármenetes versenyben, hiszen az addig hullott esőnek alig volt nyoma, de vasárnap reggel megnyíltak az égi csatornák, ami a hideggel párosulva gyilkos jövőt jósolt.

Már a rajt sem volt egyszerű feladat, a hosszasan kígyózó tömeg a startpisztoly eldördülése előtt ronggyá ázott, így kezdtek neki a "Szilvásról" már jól ismert első 7 km-es, "kiáltói" mászáshoz. A pálya brutálisan saras volt, mely kombinálva a szinte egész nap szakadó esővel és az 5-8 fok közötti hőmérséklettel, túlélőtúrává változtatta a rendezvényt.



A legjobbak azonban dacoltak a nehézségekkel, a leghosszabb távot a Németországból csak a maratonra hazatérő Parti András (SRM-Stevens Team) nyerte és az elismeréssel együtt a 117 ezer forintos "fődíjat" is hazavihette. Abszolút második Blazsó Márton (Specialized Team) lett, a harmadik helyen pedig Grósz Béla (Corratec-Bringavilág) érkezettt, míg Buruczki Szilárd a 4. helyen végzett.

A legjobb hölgyek versenye a 70 km-es távon folyt; az összetett elsőséget Bicskei Anna hódította el, másodikként Módos Gabriella lett, Meridás csapattársa, Vajda Márta előtt. A magyarok mellett svájci, román és szlovák kerekesek álltak rajthoz, a szervezők 25 kategóriában hirdettek győztest; a verseny a Magyar Kupasorozat állomása is volt egyben.

Tarnai Csaba főszervező a hét közepén még a száraz, gyors pályát emlegette, ez bizony a hétvégére jelentősen változott. A napközbeni pályainfók szerint volt, amikor még a felvezető motort is tolni kellett a bükki sártengerben; a bánkúti hőmérsékleti jelentések pedig 4-5 fokról számoltak be. A 117 km-es hosszútáv szintkülönbsége 3250 m, a 70 km-es középtávé 1760 m, a 39 km-es rövidtávé 750 m volt.

- Hálás vagyok a versenyzőknek, hogy a zord időjárás ellenére is szó szerint állták a sarat. Több mint 1600-as rekord számú nevező közül majd’ 1200-an haladtak át a rajtvonalon, közel ezren be is fejezték a versenyt. Sokan voltunk, a csúszós pálya miatt a bringások ilyenkor elővigyázatosabbak, komolyabb baleset nélkül zajlott az idei maratonunk – értékelt Tarnai Csaba főszervező.

Csapatunból a legeredményesebb Pántya-Vida Zsuzsi volt, aki a felnőtt női kategória bronzérmese lett, amiért hatalmas hurrá jár!



A beszámoló második részében álljon itt néhány Merkaptos bringás élménye:

Fülöp Miklós: „Szombaton érkeztünk a helyszínre és Bélapátfalván éjszakáztunk. Az Osziékkal elköltött Fenyőbéli vacsoránál még optimista hangulatban vártuk a másnapi viadalt, hideg volt ugyan, de eső nem esett.

Reggel már bánatosan szemerkélő esőre ébredtünk, de még ez sem tűnt vészesnek.. A korán érkező és a csapatsátrat hozó Zsoltival 8 óra fele állítottuk fel a csapatbázist a szilvásváradi lovasstadionban. Az eső egyre fokozódott, a hőmérséklet pedig megrekedt 8-9 fok körül, ami még felöltözve is hűvösnek bizonyult. Az indulóknak szemmel láthatóan nem vette el a kedvét a szürke időjárás, hiszen rengetegen gyülekeztek a rajtra. A csapatból is szép számmal vállaltuk a megmérettetést, ott tolongott: Imike, Ondok Laci, Kövér Laci, Oszi, Zsuzsi és Zsoci, Aranyos Peti, Keczkó Zoli, Vári Enci, Juhász Peti, Herczeg Judit, Nagy Zsolti és Én. Papírkutyának ezúttal Ádám és Röfi bizonyult, de legalább ott voltak... :-)

Ami nem ázott el rajtunk a rajt előtt, az nyomban átvizesedett a startpisztoly eldördülte után, a hosszú betonos emelkedőn. Terepre érve a sarat is megkaptuk az arcunkba, hátunkra, szemünkbe, mindenhova… A kesztyűmből és az ülepbetétemből folyamatosan folyt, a cipőmbe előre-hátra lötyögött a víz, ami a mászásoknál nem nagyon zavart, de Bánkútra érve a 4 fokban elég kellemetlen volt. Az első dermesztő élmény az Ómassa felé tartó száguldás volt, ahol csontig átfagytam és alig vártam, hogy újra emelkedjen az út.



Az emelkedőkön nem volt gond, mindenhol nyomtam, amit bírtam és nem is fáztam, de a lejtők… Fogamat összeszorítva, minden izmomat megfeszítve próbáltam valahogy túlélni a lefeléket. Hiába volt rajtam az esőkabát, olyan érzés volt, mintha meztelenül tekernék a hidegben. Az utolsó frissítő után teljesen beszűkült tudattal, csak a célra koncentrálva tapostam a pedált. A túlélési ösztön valamilyen rejtett energiákat mozgósíthatott mert rendre hagytam le az elfáradó versenytársakat. Az utolsó 8-10 km-es lejtőt vacogva, nyögve, vonyítva, talán sírva teljesítettem a dagonyában.

Végül 5 óra 10 percet töltöttem a pályán, ami egy örökkévalóságnak tűnt. A célban a kezembe adott melegitalos pohárból nem tudtam inni, mert a remegéstől kilötyögött minden belőle… Életemben nem fáztam még ennyire.

Az alábbi képen a figyelmetekbe ajánlom - szegény bringámon - a meghajtás finom sár kenését, valamint a kulacsaim hívogató szopókáját..."



Pántya-Vida Zuzsi: Amint az a képen is látható én elég jól éreztem magam, Zsoci már nem annyira, mert a másfél napos bringatakarítás az ő élményeit elhomályosította. Egy nagyobb csapattal mi is ott aludtunk Szilváson és bár a megfagyás azt az estét is meghatározta, összességében jól mulattunk. A verseny reggelén bennem fel se merült, hogy nem indulok. Pont jól voltam öltözve, mondjuk egy hátsó sárvédő, meg egy vízálló gatya még elfért volna (esetleg ülés és kormányfűtés). Az eső meg a sár nem igazán zavart, Rómeón (a bike) a traktorgumik jól viselkedtek, bár felfelé az aszfalton úgy mentek el mellettem az emberek, mint a gyorsvonat. A sárban már jobb volt a helyzet, sok csajszival előzgettük egymást végig oda-vissza, ők fel, én le… Azt azért láttam, hogy mások nem mulatnak túl jól.

Próbáltam viccelődni is, de még arra sem méltattak, hogy hülyének nézzenek. A nagy ragadós-sáros mezőn ugyanazon fickó előtt háromszor csúsztam el, szóval be kellett vallanom, hogy neki produkálom magam… A fennsíki hullámvasúton ebihalak keltek ki a cipőmben és nem tudtam már váltani az elfagyott ujjaimmal, de annyira már nem is kellett. Az utolsó lejtő előtt beért Zsoci és diktálta a tempót lefelé, szerintem ott hagytam el versenytársaimat. Sajna kb 1 km-rel a vége előtt szúrásos defektem lett és ettől jól belassultam, mikor legközelebb találkoztam segítséggel, azt mondta, már csak 500 méter a célig, úgyhogy tétován begurultam. Azért még a rajt-cél területen a vicces fiúk kiabálva kérdezték, hogy adjanak-e pumpát…

„Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok beszélgetni”

Visszamentünk a szállásra kivakarni magunkat a sárból (több nekifutás kellett hozzá). Kb. 1 órával később sejtettem meg egy elejtett megjegyzésből, hogy az elején végezhettem, így visszamentünk enni, meg eredménynézni és onnantól ’örömbódottág’…

Valószínüleg senki sem értette, hogy mit keresek ott a dobogón, de kétségkívül nekem volt a legnépesebb és leghangosabb fan clubom. Nagyon örülök, hogy vannak ilyen extrém időjárási körülmények: két éve a Zemplén Maratonon az extrém meleg hozta meg számomra a dobógót, most meg a hideg sár. Szóval éljen a globális felmelegedés!



Cseh Veronika: "Rövid leszek és velős, soha többé nem indulok el hidegben és esőben bringaversenyen… legalábbis még ma is ezt gondolom, de hát gondoltam én már furcsa dolgokat, amiket utóbb megváltoztattam.

Már a hét elejétől próbáltam lélekben készülni az esőre, mert egyfolytában azt mondták, hogy országos lehűlés és eső lesz, de mivel mostanában oly sokat tévedtek a meteorológusok, azért reménykedtem. Már szombaton délután megérkeztünk Szilvásváradra, láttunk pár nedves foltot, és az eső is eleredt néha, de akkor még nagyon bíztató volt a helyzet. Este még Kovács Boti is beugrott szállásunkra és a közös tésztaevés közben beszámolt arról, hogy kirándult egyet a rövidtávon, ahol porosan száraz a pálya, mert az aszály miatt az a kevés eső semmiféle sarat nem tudott okozni. Na ettől mindenkinek hatalmas jó kedve támadt, édesen aludtunk, amíg beköszöntött a reggel 7 óra.

Én ekkor aggódva néztem ki a teljes szürkeségbe burkolózott égboltra és a nedvességtől csillogó útra, majd 10 perc múlva szomorkásan tapasztaltam, hogy az eső is eleredt, aztán fél nyolcra már szakadt. Többen felvetettük, hogy inkább induljunk haza, de néhány elszánt sporttárs lebeszélte erről a többséget, így senki nem akarván gyávának mutatkozni, gyors öltözködés és irány a rajt. Én már a rajtig teljesen eláztam, de azért még bizakodó voltam, hogy talán lesznek szárazabb időszakok, gondoltam azért azt a 4 órát csak kibírom valahogy ebben a gyönyörű erdőben.



Aztán 10 órakor felhangzott a Fire! Egészen elölről tudtam elindulni, és persze a tömeg nyomult felfelé az aszfalton. Én már a 8. kilométer után azt számoltam, hogy ha 70 kiló a táv, akkor annak a 8 hányadrésze is, és akkor mennyi is van hátra, aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, szóval nekiálltam tekerni veszettül felfelé. Az első kis sáros felfelé majdnem megvolt nyeregben, de icipicit azért le kellett szállnom egy meredekebb részen, ahol mindenki tolta előttem. Az első frissítőnél már utáltam az esőt, a hideget, és akkor még nem tudtam mi vár rám. Amint az első vízszintesebb részhez értünk akkor már tudtam, hogy a hideg lesz a legnagyobb ellenfél, az első lefelében pedig már kigördült egy könnycsepp...aki ismer, tudja, hogy viszonylag hamar sírok és hamar meg is vigasztalódok, de azért bringázás közben nem szoktam sírni. Na itt az elejétől kezdve minden lefelében sírtam, azt hittem meg fogok fagyni, soha nem lesz vége és ehhez hasonlóak. Kétszer is egymás mellé keveredtünk Simon Emesével, akitől a második alkalommal sírós hangon megkérdeztem, hogy „ugye, te is fázol?” , mire ő is panaszáradatban tört ki, hosszasan sorolva mely testrészei fáznak és fájnak a hideg miatt…ettől persze nem lett melegem, de tudtam, hogy más is szenved a hidegtől.

Azt hiszen egyébként is jobban szeretek felfelé tekerni, de itt egyenesen imákat mormoltam, hogy jöjjön már egy felfelé, és akkor tekertem, ahogy csak bírtam. Már egy óra elteltével nem éreztem a kezeimet, a lábamat, fázott a derekam, a fenekem, a hajam. Azt hiszem soha nem szenvedtem még ennyire a hidegtől, ha legalább annyi eszem lett volna, hogy egy esőkabátot magamra veszek, de hát egyetlen aláöltözetben és rövidgatyóban tekertem végig. A második lefelében már annyira fáztam, hogy hangosan vacogtak a fogaim, görcsbe állt az állkapcsom és nem tudtam kormányozni, mert annyira fázott a kezem, hogy semmit nem éreztem.

Hamar rájöttem arra is, hogy én akkor most nem 4 órát fogok eltölteni ebben az időben, mert egyszerűen nem tudok lefelé menni és így nehezebben fogok haladni. Emesével megvitattuk, hogy amint embereket látunk, akkor kiállunk, de azért Bánkútig hősiesen elmentünk, ott felértem a tetőre bekaptam egy kis darab banánt, mert addig az elfagyott kezeimmel a zsebembe betárolt géleket sem tudtam elővenni. Ekkor komolyan elgondolkodtam, hogy feladom, de ránéztem az órámra, hogy ez éppen a fele táv, akkor most innen előre ugyanannyi, mint hátra és különben is, hogyan jutok hamarabb a célba és valami meleg helyre, szóval folytattam tovább.



Nem mindenre emlékszem, a hideg miatt egyszerűen önkívületi állapotba kerültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy végre meleget akarok és semmi mást csak túlélni ezt a mai napot. Az egyetlen színes foltja ennek a maratonnak legújabb ismerősöm volt, akinek csak a keresztnevét sikerült megjegyeznem, és azt, hogy nagyon sáros volt(hahaha) ..szóval nem ismerném meg azt hiszem, ha most szembe jönne az utcán. Többször is egymás mellé sodort minket az időjárás, és legalább felvidított, amikor közölte, hogy milyen módon sikerült felmelegítenie pár pillanat erejéig a lábát, majd különböző okfejtésekbe kezdett arról, hogy James Bond miként viselkedne hasonló krízishelyzetben, innen is köszönöm neki a vidám pillanatokat, életmentő volt.

Azt tudtam, hogy a végét még nagyon nehezen fogom bírni, mert csak lefelé kell menni, de a hidegen kívül az akkorra már iszonyatosan csúszós út is tetézte ezt, szóval ott már teljesen kész voltam, és bőgve könyörögtem, hogy megpillanthassam végre a lovas stadiont, 4 óra 56 perc után ez is bekövetkezett, elalélve betekertem a célba, próbáltak velem riportot is készíteni, de nem túl sok értelmeset tudtam kinyögni , azon kívül, hogy
Bácsi: - Megbántad, hogy elindultál ma? Én: Nagyooooon. (Gondolom nem lett túl életképes a riport:-))

A célban megkaptam a kis jutalomkulacsomat, majd csak álltam ott és bőgtem a hidegtől, megmozdulni sem tudtam. Szerencsére a Száguldó Virágok egy maroknyi csapata és tájbringás Paulunk szárnyaik alá vettek, lerángatták a vizes ruháimat, rámtuszkolták Paul meleg kabátját és odatámogattak a csapatbuszhoz, ahonnan nagyon gyorsan visszaszáguldottam szállásra és egy órán keresztül csak álltam az isteni meleg víz alatt :-)

Összességében a Bükk ismét gyönyörű volt, de számomra kegyetlen arcát mutatta és nem az eső, hanem a hideg miatt éreztem így. Most az egyszer azt kell mondanom, jó hogy vége lett."

Aranyos Péter: "Első versenyemen vagyok túl a csapat színeiben. Fiúk, nem tudom hogyan csináljátok, de három Merkaptos jelenésem volt eddig, és mindhárom eseményen sárdagasztás volt... :-) (VÍG-END, szezonnyitó, Szilvásvárad) Ami a maratont illeti, szerencsére nagyon jól bírom a hideget, ezért másokkal ellentétben hihetetlenül élveztem az egészet, igaz végül csak rövid távon indultam (amit utólag azért nem bánok), valamint technikai problémák sem hátráltattak - bár az utolsó öt kilométeren az elfagyott ujjaim képtelenek voltak váltani, szerencsére már nem is nagyon kellett.

A verseny tanulsága számomra az volt, hogy ekkora sárban a lejtőkön eltűnnek a bringák közötti technikai különbségek, és lefelé a sebességnek csak a bátorság szab határt, én pedig sajnos nem vagyok elég őrült. Borulni persze így is sikerült kétszer - ezúttal az egyik ujjam bánta - de az adrenalin és a hideg együtt tökéletes fájdalomcsillapítóként szolgáltak. Gratulálok mindenkinek a csapatból, aki bevállalta ezt a megmérettetést, főleg a középtávosoknak! Számomra felejthetetlen élmény volt a verseny minden perce, és büszke vagyok rá, hogy Merkaptos mezben teljesíthettem - bár a sártól abból a végére már nem sok minden látszott. :-) Nagyon várom a következő maratont, remélem az esőt akkor is intézitek...!"

Kövér László: „Örök emlék marad az idei Szilvásvárad maraton, amely egyben életem első maratonja is volt. Eszméletlen kemény körülmények voltak a versenyen mindvégig, de valahogy ez még jobban felspanolt! A dagonyákat szerencsésen túlélve, felemelő érzés volt célba érni.”

Keczkó Zoltán: „Hát én is beértem, nem volt egyszerű. Az időjárásra nem is vesztegetném a szót az egyszerűen volt. Sajna a technika nem működőt tökéletesen, mert 20 kilométer után nem tudtam használni a kistányért. Ha leraktam kb. 30 mp múlva feltekeredett a láncom és ezen nem tudtam segíteni, pedig igazán jó hasznát tudtam volna venni, így maradt a combszaggatás, ordítás, szitkozódás és utána a tolás. A fennsíkon, a Nagymezőn véleményem szerint jeges eső esett, mert rendesen szúrt ahogy az arcomba vágta a szél, bár ez nem zavart mert ott legalább nagytányéron tolhattam neki. Egészen az utolsó előtti frissítőig, ahol faltam egy kis Bonbonetti-t és éppen indultam volna tovább, amikor észrevettük, hogy eltört a hátsó váltómban az egyik feszítő rugó. Ekkor eléggé kétségbe estem, hisz a cél még 23 km-re volt.



Próbáltam „egysebesíteni”, de annyira remegett a kezem és annyira nem tudtam gondolkozni, hogy feladtam a javítást és a futás mellett döntöttem. Innét már csak futva-tolva-rollerezve-gurulva közlekedtem: hát nem volt valami gyors. Már futottam egy ideje mikor megláttam a 14 km-es táblát, ami kicsit sem dobott fel, de legalább tudtam, hogy mennyire van még a cél. Ahogy telt az idő, a távolság szép lassan csökkent, majd végre megláttam a vasúti síneket és a befutót.

Végül kiderült, hogy a váltóm nem tört el, csak abban a házban ahol a kanál feszítő rúgó lakozik annyi sár volt, hogy a rúgó ellenállását teljesen legyőzte és így olyan volt mintha törött lenne.

Cserélt technikai elemek: 2 garnitúra XTR fékbetét a tárcsafékhez, váltógörgő, középső integrált csapágy + bovdenek, apróságok. Az agyakat még nem szedtem szét, de nagyon bízom benne, hogy azok maradhatnak elvégre majdnem újak. A Fox teló nagyon szépen működik, de azért azt is be adtam szervizbe, hogy nézzék át. Hát ennyi.

Ja, a Merkaptos mezeimet pár kézi és 3 gépi mosás után tovább már nem sikálom, de sajnos ahol fehér volt ott már sosem lesz az…
Összefoglalva nagyon nagy buli volt az egész. Ha nincs a váltó problémám, kiröhögtem volna az egészet, így csak mosolygok rajta. Egyébként vasárnap reggel, Eger felé közeledve mondtam Petinek, hogy VÍG-END szezonzáró feelingem van… Hát maradéktalanul bejött, csak ott nem volt ennyi sár.”

Fotók: Hostya Zoltán, Röfler Tamás stb...