ÍGY LETTEM ÉN IS IRONMAN!

TRIATLON 2014-09-06

AUSTRIA IRONMAN 2014, PODERSDORF

2014. 09. 06. szombat

Jaj, de jó! Vége az első sulis hétnek, itt a hétvége! Megint alhatunk egy kicsit tovább... gondolta és tette is több ezer diák és szüleik ezen a napon. Velük ellentétben több száz sportoló gondolta úgy, hogy itt az ideje olyan korán fölkelni, amilyen korán még az úszóedzésekhez se nagyon kell!

Az én vekkerem 4.15-re volt beállítva, de mint már sokszor bebizonyosodott, a fontos időpontoknál, magamtól is felébredek. Most is így történt. Óvatosan kikászálódtam a nagy fiam mellől az ágyikóból és csendesen kilopóztam a szállásunkként szolgáló lakókocsiból annak előterébe. Kint már csípős hideg fogadott, de gyorsan magamra húztam a versenyszerkómat és még néhány előre odakészített meleg cuccot, aztán leültem elfogyasztani a reggeli menüt.

Mézes, lekváros zsömlék, tea, amik eddig beváltak. Szépen összeszedtem a cuccaimat a depózáshoz, amit már édesapám társaságában tettem. Apu olyan csendes szemlélő, segítő szerepét formálta mellettem az elmúlt évben, ami minden versenyen nagyon jól esett és biztos támaszt nyújtott a versenyeken. Csak annyit szól, amennyit kell, nem izgat fel fölöslegesen, hagyja, hogy magam izguljak, amennyire kell. Egész nyugodt voltam. Fölkészültem egy feladatra, amit teljesíteni fogok. Lejátszottam magamban sokszor, elképzeltem mindent a rajttól kezdve a befutóig. Az elmúlt évben rengetegszer futottam át azon a célvonalon fejben... Itt volt az idő, hogy lábon is kihordjam ezt a víziót. Elindultam meghódítani a depót, a tavat, a pályát, a célt; valóra váltani egy álmomat.

A hajnali sötétség ilyenkor szokatlanul mozgalmas. Rengeteg sportszerkóba öltözött megszállott járkál fel-alá, sokan bringával, futva vagy sétálva jönnek és özönlenek egy ketrecbe, ahol millió euró sorakozik ezer kétkerekű formájában. A versenybírók kedvesen útbaigazítanak. Meglelem a helyét az én Trek kerékpáromnak is, ami még a hőskorból való, de egy igazi amatőrnek ez is nagy érték. Főleg úgy, hogy édesapám szerelte össze az utolsó csavarig, amiért nem tudok elég hálás lenni neki! (kösz Api) A közhely: miszerint a többit is tekerni kell, tudom, rég idejét múlta. Olyan a triatlonosnak a jó bringa, mint az üzletembernek az elegáns ruha. Ha abban vagy, magabiztos vagy, úgy érzed, megváltod a világot. Önbizalmat, erőt kölcsönöz. Azon kívül, hogy egy kétkerekűnek nem elhanyagolhatók az aerodinamikai tényezői sem, ami 180 km-en percekkel rövidítheti vagy toldhatja meg a rajta töltött időt. Ennyi belefér az első úgymond ismerkedő versenyre, a kitűzött időt ezzel együtt is tudnom kell.

Vissza a depóba... Számos versenyt éltem már meg belülről és külső szemlélőként is. Mindig érdekelt, hogy lehet a váltózónában annyi időt eltölteni, mint sok amatőr sportoló teszi. Gondoltam, most meglátom. Hát nem lettem okosabb se az előkészületeket, se a váltásokat tekintve. Leraktam a kerót, a törölközőt, cipőket, zoknit, sisakot, szemüveget. Kaja, pia előre bekészítve. Még megnézem a vízből kijövetelt a bringámig, valamint a második váltás útirányát is. De így se tudtam 5-7 percnél többet eltölteni odabent.

Fogom a neoprénem, (amit a tesómtól kölcsönöztem és most volt rajtam másodszor. Az első alkalommal Balatonfüreden nagyon jól vizsgázott. 30 percen belül úsztam a féltávon. Ezzel most is kiegyeztem volna.) és leballagtunk apuval a világítótoronyhoz, ami most 27. alkalommal szolgált a rajt helyszínéül. Elég borús idő volt, és lehetett számítani mindenféle időre, csapadékra, napsütésre. A tartalék szettembe, amit apu viselt a hátán, minden ilyenre felkészültem. Karmelegítő, hosszú ujjú, másik ruha.

Miután belepaszíroztam magam a neoba, belemártóztam a vízbe, ami elsőre így kora reggel nem tűnt túl melegnek még beöltözve sem. Sajna a fiaim nem értek oda a rajthoz, de a hosszú napon még szurkolhatnak eleget, jobb, ha most pihennek. Aztán előre somfordáltam a várakozó tömegben, mert várakozásom szerint az első 50-ben kell partot érnem, ha jók az előzetes becsléseim. Viszont a féltávosokkal annyira nem számoltam, de majd elmennek az első bójáig mellettem. 800 méter alatt azért kialakul, ki, merre és mit tud.

Rengeteg színes pont állt a rajtvonal mögött, melyhez mind tartozott egy vasember. Sokan még ásítoztak a sorban, beszélgettek az utolsó pillanatok feszültségét elterelve. Álmosan lőtték el a rajtot is. Nem volt nagy hókuszpókusz. Elindultunk. Nekem 2 sapka alatt is hideg volt a fejem. Kicsit úgy éreztem kóválygok a vízben, nem találtam az egyenest. mindenfelé úsztam, csak a bója felé nem.

Nem nagyon zavartak az úszás közben, de a fordulóknál így is összetorlódtunk. Kis közelharcok árán lehetett jobb pozíciót fogni. Hiába, már a hosszútáv mezőnye is sűrű. Az első kör után a féltávosok kiszálltak, jóval kevesebben maradtunk a 2. körre. Mikor elúsztunk a móló mellett, figyeltem a szurkolókat, nagyon lelkesek voltam. Mondom magamnak, ha 30 percen belül vagyok, akkor nyomom tovább, ha nem akkor... szerencsére nem kellett befejeznem a gondolatom, mert meglepetésemre a hullámvonalban úszott első köröm 29.45 volt. Óóó, csak használtak valamit az úszóedzések is.

A második körben egy tag nagyon felbosszantott. Nem elég, hogy a lábvizemen szambázott már fél órája, a rendező nélkül maradt bójáknál úgy vágott le 50 métereket, h bosszantó volt nézni. Az utolsó forduló után mikor újra utolértem a bokájába kapaszkodva visszahúztam. Még neki állt följebb. Mondtam neki, hogy már ki van zárva, amikor ütésre lendítette a kezét. Egy jól sikerült elrugaszkodással az oldaláról nyertem egérutat. Ez a kis adrenalin-löket kivitt a partra, ahol már csak a magam versenyére koncentrálhattam.

A partra szállás nem volt egyszerű. A derékig lehúzott neoprénben szaladva (talán az ujjára léphettem) megbotlottam, és már láttam kívülről magam, hogy mekkorát zakózok, amikor valami csoda folytán sikerült talpon maradnom. Ezt az eseményt a fiaim már testközelből látták. Talán ez segített: nem borulhattam el előttük.  

A 63.55-ös úszóidőmben már benne volt a depózás is, így továbbra sem jöttem rá a hosszú öltözés rejtélyére. 62 perc környékén úsztam, 2 perc alatt már a bringán ültem. Rajtszám, sisak, szemüveg, cipő és menet... A zselét és az innivalót már a bringán toltam az arcomba.

Frissnek éreztem magam, jól pörgött a lábam, el se hittem, hogy 37-38 körül küldöm neki. Az első 3 kör úgy elrepült, mintha nem is lett volna. 2 óra 35-ön belül voltam. A körök végén és elején fiaim és szüleim biztatása adta a töltést. Aztán fölfedeztem Varga Szabiékat is a pálya mellett, jól esett a szurkolásuk. Figyeltem a folyamatos energiapótlásra. Minden 2. körben zselé és banán, közben meg a bringára ragasztott szeletek. Inni meg folyamatosan ittam, körönként cserélgettem a kulacsokat. Egy víz, egy izó.

 A negyedik körben elkezdett esni az eső is. Nem volt extra, csak a kanyarokban voltam óvatosabb. Megérkezett a 2 éllovas is. Swoboda és Vabrousek egymás fenekében tekerve haladt el mellettem... versenybírók? Na, mindegy... nem az én dolgom... most... Csak szegény Marcit (Flander) sajnáltam, aki tudtam, hogy valahol egyedül küzd ellenük... A következő körben meg is bizonyosodhattam róla.

Ami erőmből telt, minden találkozásunkkor odakiabáltam neki egy "hajrá"-t. ) Az esős 2,5 körben egyre lassultam. Valamiféle fáradtságot éreztem és a lábaim izmait is. Az utolsó körben már erőlködtem, de nem akartam túlzásba vinni, hiszen még várt egy maraton. Ami jól esett, hogy így is 30 fölötti átlagom volt az utolsó körön. Az pedig, hogy a tervezett 6 órához képest több, mint fél órával jobb voltam, igazán doppingolt. De... tudtam, mindez mit sem ér, ha a futásom nem a terv szerint alakul. Így fejben már erre készültem.

A depó megint gyors volt, ebben már az élbolyban vagyok  gyors cipőcsere, sapi és indulás. Gyermekeim üvöltése mellett igazán felemelő volt kiszáguldani a futópályára. Csak futni, okosan. 4 kör, 1 órán belüli 10 km-ek, a fordító 30 percen belül. A gondolataimban mindez egyszerűen és szépen nézett ki, de gyakorlatban megvalósítva most kell megcsinálnom. Először. A második maratonomon.

Nem gondolkodtam, nem merengtem azon, mi vár rám. Most is jobban paráztam a frissítésektől. Nem igazán kívántam semmit magamhoz venni az elején. De tudtam, inni kell. Már csak azért is, mert mire elkezdtem futni kisütött a nap. Elég erősen. Nem szerettem szemüvegben futni sosem. Most elengedhetetlennek láttam használatát. Jó választás volt. Frissítővel elég jól el volt látva a pálya. Mindig ittam valamit, ha csak 1 korty vizet, akkor is. Addigra már nagyon tikkasztó volt a hőség és az esőnek köszönhetően nagy páratartalom is.

Elég jól kaptam lábra, ami máskor szintén nem szokott így lenni korábban. Egyenletes tempóban haladtam a fordító felé, amit elérve a legjobban az lepett meg, hogy egy lélek sem volt ott. Mármint rendezői és versenybírói oldalról sem. A futók korrektül kerülgették a bóját, de... ez kicsit meglepett. No, nem is foglalkoztam vele sokat, volt nekem dolgom. Nagyon koncentráltam, hogy egyenletesen haladjak. a 29 perc körüli 5 km-ek jónak tűntek, csak kicsit aggódtam, mi lesz, ha fáradni kezdek. Tudom-e majd tartani akkor is ezt a tempót. De addig inkább nyomom ezt a tempót.  

A szurkolótáborom is tovább tolt előre, mind hevesebben űztek a cél felé. A kaposváriak is biztattak, amint előttük elhaladtam. Doppingolt érzelmileg, de nyugodt maradtam és nem futottam bele erősebb tempót ezekbe a kilométerekbe. A futópályán már annyira összekuszálódott a mezőny, hogy nem is próbáltam meg a helyezetteket számon tartani. A Flander Marcinak mindig kipréseltem egy biztatást magamból, szerettem volna, ha sikerül az utolsó megmérettetése a VB előtt, ami igazán jó dopping lehet Hawaiira. A frissítőállomásokon is volt néhány ismerős arc, akikkel előző években együtt dolgoztunk. Jó volt a kiszolgálás, minden megvolt, ami a sikeres célba éréshez kellett. A futáson a második körben tettem egy kitérőt, de így sem lett sokkal rosszabb a részidőm. (56:48 után 60:09 lett a 2. kör) (halkan jegyzem meg, hogy ez a részidő jobb lett, mint amit a Balatonman középtávjának végén szenvedtem el...1:59,12)

Na, a versenyen futás közben pont nem ezen gondolkodtam... Nézegettem az arcokat, a mozgásokat. Volt, akinél sorba álltam volna a receptért, de többségük nagyon el volt csigázva már. Én meg toltam a saját tempómat és egész jól éreztem magam. Éreztem, hogy a 3. köröm gyorsabb lett, mint az előző, ennek örültem belül, de fogalmam se volt, hogy tényleg így van-e (58:54...így volt).

Apu követett, mint egy árnyék, jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. Pláne szuper volt, mikor elhaladtam a szurkolótáborom mellett. A srácaim anyuval együtt fáradhatatlanul állták a sarat a pálya mellett. Azért ez se lehetett egyszerű egyiküknek sem. És már csak egy kör volt hátra. Itt a 3. kör végén azért bekaptam egy fájdalomcsillit, mert igencsak kezdtem érezni a rendetlen hajlítómat. nem akartam esélyt adni neki, hogy keresztülhúzza a számításaimat. Mert már számolgattam... az már nem volt kérdés, hogy meglesz a terv és 11 órán belülre fogok kerülni. Apunak tettem egy ígéretet: megpróbálok beérni a szülinapja dátumának idejére (10:26). jól hangzott, de kicsit lehűtött, hogy inkább csak érjek be. Igaza volt, nem foglalkoztam tovább a számolással, inkább tettem a dolgomat, ami erre a napra rendeltetett.

A tempóm picit lassult, de egyenletes maradt. A frissítések is már automatikussá váltak. Víz és kóla vagy izo. Olykor egy darab banánt is leküzdöttem. Jó érzés volt, hogy nem jött semmiféle holtpont, vagy görcs, mint az első maratonomon, Pozsonyban 37 km-nél.

Már csak a cél (Ziel) felirat lebegett a szemem előtt és az, hogy hogy fogok befutni a fiúkkal. Reméltem, jó helyre állnak, hogy könnyen kézen tudjam őket fogni. És akkor feltűnt a célegyenes és a vörös szőnyeg és az elején ott álltak... a fiúk és csápoltak, alig vártak. Ahogy elképzeltem álmaimban ezt a bizonyos befutót már annyiszor. Csak a Martin meg az Alex... kéz a kézben, és az öröm, a boldogság, hogy mi így, együtt, MEGCSINÁLTUK. És akkor csak hárman voltunk a világon: mi hárman egymás nyakában. Az érzés leírhatatlan...

Az eredmény ezekben a percekben sokadlagos szempont volt... Amíg a kellemes, felemelő érzésekben fürdőztem, nem számított. A tény, hogy teljesítettem életem első teljes távú triatlon versenyét és IRONMAN lettem, mindent felülírt. Amit eddig már rengetegszer hallottam, és hol közelebbről, hol távolabbról láttam... Azt, hogy emberek vasemberek lesznek és örülnek, csak most értettem meg, hogy milyen érzés ez. Eufórikus... Nem hasonlít semmi máshoz. Ahogy eljut az ember erre a pontra, mindenre képesnek érzi magát. Sok dolgot átértékelsz, de egy dolgot biztosan tudsz: Nincs lehetetlen...

Az eredmény: 10:24.19

A terv (1ó - 6ó - 4ó) megvalósítása volt a fő cél. Az úszóedzéseket kicsit beáldoztam a futás oltárán, mivel ez a kritikus pontom. Azt a 2-3 percet, amit az úszóedzésekkel még nyertem volna, inkább a futásra fordítottam. Idő hiányában nem ment mindegyik. A futáson több volt a veszteni valóm. Az úszáson ennyi edzéssel ennyi volt bennem. A bringán a 30-as átlagra jónak tartottam magam, és arra, hogy az úszásnál elveszített perceket behozzam. Nem gondoltam, hogy ennyire fog menni, és ilyen lazán jó fél órával a szintidőmön belül tekerek. Ebben nagy szerepe volt az új melómnak, és hogy az utolsó 2 hónapban 40 napot töltöttem több-kevesebb kerékpározással. A futás úgy indult, ahogy sosem szokott... Tudtam futni. Nem voltak bekötve az izmaim és igazán hamar lábra kaptam és tudtam egyenletes tempót futni.

A verseny közben a futáson már éreztem, hogy szuper lesz az időm. A 4 órás maratonnál előzetesen jobbra számítottam, a sok edzés és az első maratonom miatt. De kicsit sem voltam letörve, hogy "csak 3 perccel" mentem ezen belül. A célom sikerült, ez a lényeg. (az más kérdés, hogy érzem, megy ez még ennél jobban is...) Az összidőm is közelebb van már a 10 órához, mint a 11-hez... mért ne céloznám meg már azt?

Végül, de nem utolsósorban álljanak itt azok, akik nélkül nem láthattam volna meg ilyen hamar a célszalagot:

Elsősorban szüleimnek köszönöm a mindent elsöprő támogatásukat. Velük minden sokkal könnyebben megy, bármit kitalálok, mindig ott állnak a sarkamban és lesik a kívánságaimat, mikor, miben tudnak segíteni. Olykor tud ez sok lenni, de ebben az évben semmi nem volt az. Mindig készenlétben voltak, utaztak, szurkoltak, gyerekekre vigyáztak, elláttak, ha kellett. Örülök, hogy ilyen szüleim vannak! Köszönöm, hogy vagytok nekem!

Köszönöm a gyermekeimnek azt a mérhetetlen szeretetet, ami árad belőlük. Talán még nem fogják föl, hogy mennyi mindenen segítettek át, de mindig elmondom nekik, hogy tudják: ők az életem értelme. Velük, értük bármire képes vagyok.

A sportról is szóljon a köszönet:

Köszönöm annak az úriembernek a támogatását, aki elhitte, hogy képes leszek rá, és a gondolat megszületésétől kezdve mellettem állt. Szorgalmasan írta az edzéstervemet, szakmailag rengeteget adott a teljesítményemhez, segített végig az utamon és meg tudtam vele osztani gondjaimat, aggályaimat. Ha kellett nyugtatott, ha kellett felpörgetett. Mindent a maga idejében... Azt hogy a futásom így összeállt (pl. első maraton: 3:20) és az Ironman befejező számában is végig tartani tudtam a kezdeti tempómat, egy futófenoménnak köszönhetem. Ő pedig nem más, mint: Stépán Zsolt! Zsolti bácsi köszönöm, nagyon köszönöm!

És álljon itt még a neve egy olyan triatlonistának, akit én szuper tehetségesnek tartok. A mai napig az egyik legjobb, amit újra és újra bebizonyít. Arról, hogy ez nem tartós egy makacs betegség tehet. Egy fantasztikus ember, megnyerő személyiség, mindig mosolyog és mosolyt csal mások arcára is. Nem mellesleg jó barát is, aki meghallgatta mindig a mondandómat és erőt adott a gyengébb napjaimon. Hömöstrei Péter, Hömi, köszönöm, hogy távolról is mellettem vagy!

Köszönöm továbbá mindenkinek, aki szurkolt nekem és jól esett minden gratuláció és tetszésnyilvánítás a különböző platformokon! És én is gratulálok mindenkinek, aki akár egy versenyt is teljesített és ezzel elérte a célját. Mindenkinek sikerülhet!

Külön gratulációval tartozom Flander Marcinak, az itteni egyéni csúcsához, a fantasztikus egész évért, hogy virraszthattunk érte a Hawaii VB-n és elérte, amit amatőrként el lehet. Köszönöm a pár biztató szót is, amit a verseny előtt és után kaptam Tőle. Igazán örülök, hogy olyan ember öregbíti a hazai triatlonos hírnevet, aki méltán lehet már most példakép! Gratula! Sok sikert a folytatáshoz!

A saját folytatásról később intézkedem.

Beszámoló: Csőgör Marcell